Egy magyar boncmester őszinte vallomása. Figyelem, sokkoló állítások következnek!
„Rájöttem arra, hogy az orvosi műhibákat mi takarítjuk el…” Nem biztos, hogy tudni akarod! Testünk utazása az egészségügyben! Mi történik velünk a halál után? „Most végül is mit takarítasz? Orvosi műhibákat vagy halottakat?” – kérdeztem kedves Boncmester ismerősömtől. „Mindkettőt…” –hangzik a válasz. Nincs mit meglepődni a kérdésen. Ugyanis tényekről beszélünk, mint a halál. Mind tisztában vagyunk az elkerülhetetlennel, azt azonban kevesen tudjuk, mi történik testünkkel a kórházban, miután elkönyvelték a halált. Egy nem túl kellemes utazásra viszem az olvasót, egy olyan ember vallomása alapján, aki minden nap a halottakkal foglalkozik. „Túl sokat láttam már…” Neki elhisszük! Nem sokan találkozunk például halott csecsemővel. Persze nem mintha akarnánk! De egy boncmesternek muszáj! És ez nem a legszörnyűbb dolog, amit egy nap lát. De mi lehet rosszabb a látványnál? Az, ha tudjuk, hogy a csecsemő könnyen életben maradhatott volna, ha nincsenek műhibák, vagy figyelmetlenség! Ha az orvosok öt perccel hamarabb futnak be munkahelyükre. Mi lehet felháborítóbb? Aláírni egy erkölcsös embernek a jegyzőkönyvet: „a halál oka fulladás”. Nem pedig „orvosi műhiba”. „Rájöttem arra, hogy az orvosi műhibákat mi takarítjuk el…” Szülésnél ott van például egy csecsemő, akinek a torkára köldökzsinór tekeredett. Azt mondják megfulladt. Pedig nem abba hal bele, hogy nem kap levegőt, hanem abba, hogy a köldökzsinór záródik el. Azon keresztül szerez be minden tápanyagot. Akár a csuklójára is rátekeredhetett volna. Szóval úgy működik a dolog, hogy amikor én felmegyek két óra múlva az elhalt csecsemőért, és látom, hogy az orvos akkor érkezik meg, fizetett orvos, ezt hozzá kell tenni egyébként, mert már előre eltett egy halom lóvét, akkor öltözik be. Hogy legalább lássák. Egy ügyeletes orvos pedig lejegyzi, hogy a csecsemő meghalt. De ez még nem a vége a történetnek. Van amikor hetekig kell várni a boncolásra, ilyenkor a hűtőkamrákat használják. A hűtőkamrában pedig plusz 4 fok van… A hűtőkamrában összes van lent négy hely, majd deréktáji magasságban újabb négy és végül fejmagasságban is. Ezt persze nem igen használjuk, mert ki az a barom, aki feje fölé emel egy nyolcvankilós testet. Ide általában csecsemő, méhlepény, áldozatok rongyai, ilyenek kerülnek. Volt hogy a nyolc használható helyre huszonnégy embert is beraktunk. Egy íratlan szabály van, amit be kell tartani, hogy fejjel lefelé hullát nem szabad tenni, mert akkor megjelennek a hullafoltok, megnyomódik, stb. „Nincsen végtisztesség. Slaggal locsoljuk a halottakat és néha rongyokban visszük helyről helyre, hogy könnyebb legyen megemelni…” forrás: kiskegyed.blikk.hu
Sokkoló mondatok! Egy magyar boncmester őszinte vallomása (2. rész)
Nem biztos, hogy tudni akarod! Testünk utazása az egészségügyben! Mi történik velünk a halál után? Cikkünk előző részében élettelen testünk sokszor kegyetlen és megrázó utazását tártuk fel az egészségügyben, egy magyar boncmester őszinte vallomása alapján. Nem véletlenül keltett közfelháborodást, borzadályt vagy elkeseredést. Volt szó halott csecsemőkről, orvosi műhibákról, amit a boncmester „takarít el” egy aláírással, és testünk nem túl szép utazásáról a 4 fokos hűtőkamrákban, ahova hely hiányában néha több test is be van zsúfolva. Szóval egy sokszor kegyetlen, lelkileg rendkívül megrázó munkáról van szó. Arról azonban még nem esett szó, hogy mennyit keres ezért egy boncmester. A nettó fizetés 110.000 Ft körül mozog. (Mestervizsgával valamivel többet kapnak. Ezt mindenki magának fizeti persze, kivéve ha van tanulmányi szerződése. Ha van tanulmányi szerződése háromszáz órát minimum le kell boncolni, de egy boncolás öt-tízezer forintba kerül a tanoncnak. Összesen másfél millió a vége. Ebből már egyetemet végez el az ember.) „Ennyiért nem csinálom. Inkább fogom magamat, kimegyek külföldre és megkeresem a pénzemet. Persze a pénz nem minden. A lelki teher mindvégig megmarad. A hullák, balesetek vagy kórházi műhibák áldozatai gyakran több darabban, súlyos és csak horrorfilmekből ismert ijesztő állapotban kerülnek az asztalra. Gyerekek, nők, férfiak. Az idő elteltével munkaeszközzé fajulnak a testek, és a tudat tiltakozván átkapcsol egy monoton fázisba ahol a halott embereket nem tekintheti tovább embernek. És ez sajnos az élőkre is gyakran igaz. Jellemző tünete a munkának a vállrándítás egy eset, egy halott felett.” Kisebb csavarral, némi mérgelődés után átfolyt a beszélgetés a boncmester egyéb feladatkörei felé, illetve olyan feladatkörökhöz, amiket munkájukon túl tesznek meg. Sokszor nem kevés zsebpénzért. Ilyenek a halottak öltöztetése, akár sminkelése és egyebek. Például egy esetben, roma szokásnak megfelelően, arra kérték boncmesterünket, hogy az elhunyt ujjai közé ötezreseket tegyen, így készítvén fel a temetésre. Ilyenkor zsebbe megy a pénz, a plusz munkáért és törődésért. „Van a magyar társadalomnak egy nagyon nagy hibája, amit külföldön soha nem látsz, és nem is tapasztalhatsz. Ugye van ez a plusz pénz, a csúszópénz amit az orvosnak adnak. Na most a magyar társadalomba bele van ivódva, hogy mindenért ami a magyar kórházban történik, őneki fizetni kell! A reumaotológus orvostól, a szülészen át a sebészig, a nővérnek, boncmesternek, mindenkinek… Ilyen eset például amikor a liftes srác elment egy órára, és megkért hogy üljek már be a liftbe. Mondtam, hogy hát jól van. Annyi volt a dolgom, hogy beülsz, és le föl viszed a látogatókat. Jött az idős nénike, kis nyugdíjas és kétszáz forintot nyomott a köpenyzsebbe. Száz forintot adtak, ötvenet… Egy óra alatt, ott a látogatási időben ezer forintot összeszedtem. És nem kértem! Nem is úgy csináltam a munkámat.” „Mi egyrészt dolgozunk a kórháznak, másrészről, viszont már a temetkezési vállalkozónak. Ha megvan a mestervizsgád, akkor már két oldalról tudod a „tehenet fejni”. Egyszer felveheted a kórházból a dolgozói fizetést, mert egészségügyi alkalmazott vagy, de föltudod venni a temetkezési vállalkozótól is, hogy őt ajánld ki. Az emberekbe bele van ivódva a pénz. Na meg aztán a boncmesterek alapítottak egy öltöztetői bt-t. Ez már zsebbe megy.” De térjünk vissza testünk utazására. Nem részletezem a különféle eljárásokat, de a helyzet afféle; „valahogy csak meg kell oldani” szituáció. Testek préselődnek, kavarodnak zokszó nélkül napról napra. Példának okáért, hiába kapott a részleg ízléses fém dobozokat a csecsemőknek. A papírdoboz könnyebb… És ez még mindig nem a vége. Ha nincs kartondoboz, van kendő. Legrosszabb mégis a „testhelyreállítás”. Nem borzolnám az idegeket, ezért ezt már saját fantáziára bízom, hogy ki-ki gondoljon, amit mer. Azt viszont elárulhatom, hogy a boncolás utáni halottba nem a szerveit teszik vissza, hogy temetésre „végtisztességre” kész legyen. Ezek után már csak a slagozás van hátra. Ez a folyamat a tisztítás, mosdás helyett funkcionál. „Mintha a kocsimat mosnám le…” „Egy dologra kell figyelni, hogy a szem alatt van egy mirigy, amit ki kell szedni és el kell küldeni szövettanra. Nincs tisztelet a halottnak, amint leért a proszektúrára csak egy darab. Egy áldozat, eszköz, munkatárgy. Minden más csak mese. Nehezen bírom már ezt az egészet három év után.” „Volt olyan eset, hogy anyuka nem jelentkezett, ott hagyta a halott csecsemőt. Ha már láttál aszalt szilvát, eltudod képzelni.” Nos, nem egészen olyan, mint amit a „Helyszínelőkben” megszoktunk. Képzési adatok: Képzési idő: 400 óra (maximálisan támogatható óraszám) Lehetséges képzési forma: iskolai rendszerben és felnőttképzésben is tanulható. Elmélet aránya a képzésben: 70% A munka jellege: Zárt munkahelyen, álló testhelyzetben járkálva végzett közepesen nehéz fizikai munka. forrás: kiskegyed.blikk.hu
Halottak között ébredt fel reggel a férfi
Számos olyan hátborzongató szakma van, amely nem túl népszerű. Mégis akadnak, akik nagyon szeretnek a temetőben vagy akár a börtönben dolgozni. — Harminc éve vagyok sírásó, nagyon szeretem ezt a munkát — mondta a törökszentmiklósi Víg László. — A nagyapám és a dédnagyapám is szakmabeli volt. Mondhatnám azt is, hogy a temetőben nőttem fel. Hétéves koromban láttam először boncolást, melyet igen érdekesnek találtam. Azért is szeretek itt dolgozni a temetőben, mert senki nem beszél vissza — jegyezte meg egy fanyar mosoly kíséretében. — Hogy viccelődnek-e velem a szakmám miatt? Akik ezt tették, azokat már mind eltemettem — mondta, hozzátéve, hogy rendkívül komolyan veszi a munkáját. — Körülbelül négyezer fölött van azok száma, akik temetésén dolgoztam. Ma is meg tudom mutatni, kinek hol található a sírhelye. Jobban ismerem a temetőt, mint más a lakóhelyén található utcákat — árulta el. Mint elmondta, ő maga a református temetőben lakik és hajtja álomra a fejét esténként. A kísértetektől és szellemektől nem fél, bár eddig még eggyel sem találkozott. — Hogy stresszes-e a munka? Csak akkor, ha a szomszéd temetőben van halott, itt pedig nincs — zárta szavait a szakmában szokásos humorral. Elhunyt személyekkel akad dolga munkája során egy fiatal szajoli hölgynek, dr. Tóth Melindának is. — A patológia igazán érdekes és sokszínű — állította. — A legtöbben még mindig úgy gondolják, hogy a munkánk egyenlő a boncolással, valójában azonban manapság ez már a munkaidő alig húsz százalékát teszi ki. Annak idején már arról is nagyon nehezen határoztam, hogy az orvosin tanuljak-e tovább, hiszen én egy oltástól is rosszul voltam. Végül az emberi szervezet működése iránti érdeklődésem legyőzte az alkalmasságomat érintő fenntartásaimat. Ugyanakkor a betegek fájdalma túl közelről érint, így olyan szakterületet kerestem, ahol nem találkozom velük közvetlenül — árulta el. (részlet a Phatology c. filmből) Akadnak olyan munkavállalók, akiknek a szakmája másképpen hátborzongató. — Hosszú évek óta alkalmaznak egy húsfeldolgozó üzemben — mesélte Anikó. — Azon a részlegen dolgozom, ahol a hőmérséklet mindig fagypont alatt van. Természetesen beöltözünk védőruhába, mert ez kötelező — jegyezte meg. Anikó elmondta, hogy a hideget sokkal jobban viseli, mint a hőséget. Az előbbi ellen tud védekezni, hiszen jó melegen felöltözik. — De mit tegyek negyven fokban? Nem vetkőzhetek le alsóneműre — mondta. A szolnoki Kis István egyetemistaként többször vállalt hólapátolást. Előfordult, hogy hajnali öt órakor riasztották. — Keményen dolgoztunk, de a viccelődés elkerülhetetlen volt — árulta el. — Egyszer egy srácból, aki nem akart dolgozni, együttes erővel egy méretes hóembert készítettünk. Amikor seprű helyett a lapát is a kezébe került, egyszer csak melegséget érzett a lába szárán. Egy kóbor kutya állt meg mellette és „jelölte meg” — tette hozzá nevetve. forrás: szoljon.hu