Egy Walter Schels nevű német fotográfus halálos betegekről haláluk előtt és után készített portréfotókat, majd azokat egymás mellé helyezte. A 20. század legelején sokan azt gondolták, hogy az ember szeme megjegyzi az utolsó képet, amit életében lát, és ez a látvány óvatos idegvizsgálatokkal előhívható. Schels képei metaforikusan megörökítik ezt az utolsó pillantást – mintha a meredő szemek azt mondanák a nézőnek: „Te vagy az utolsó dolog, amit életemben látok”.
Lennart Nilsson a svéd származású fotós-kutató, 12 évet dolgozott azon, hogy egy makró lencsével ellátott fényképezőgép, egy endoszkóp és egy pásztázó elektronmikroszkóp segítségével megörökíthesse a magzat fejlődését az anyai méhben. A fotók közelszázezres nagyítással készültek közvetlenül az anyaméhben. A megható és lélegzetelállító képsorozat soha nem látott részletességgel tárja az olvasó elé azt a világot,
A mai világban annyi kütyü létezik már, de hogy egy ilyen órát kitaláljanak… erre soha nem gondoltunk volna! Ez a bizonyos szerkezet úgy lett kialakítva, hogy megmutassa a halálunk pontos idejét. A feltaláló, Fredrik Colting úgy gondolja, hogy ez azért jó, mert így minden egyes perc értelmet nyer az életben.
Az inuit falu kísérteties környéke máig vonzza a rejtélyek kalandorait. Már az is képes híressé, illetve hírhedtté tenni egy helyet, ha egyetlen ember tűnik el onnan rejtélyes körülmények között, nem beszélve arról, ha kétezer lakosnak veszik nyoma, közöttük férfiaknak, nőknek és gyermekeknek. A kanadai Anjikuni-tó partjainál található, egykori inuit település esetében
