Az öngyilkosok erdeje
A japán mitológiában a démonok lakhelyeként számon tartott sűrű rengeteg, Aokigahara a valóságban is létezik, és a San Francisco-i Golden Gate híd után a világon második helyen áll az ott elkövetett öngyilkosságok számát tekintve. A mintegy 35 négyzetkilométer területű, hírhedt erdőség a Fuji-hegy lábánál fekszik. Látványosságokban gazdag, gyönyörű természeti kincs, különleges szikla- és jégbarlangjai és az érintetlen zöld szépsége sok látogatót vonz magához. Azonban Aokigahara (jelentése: megfelelő hely a halálhoz) nem elsősorban a fenséges látványról, vagy a burjánzó növényzetről ismert széles körben. A japán mitológiában a démonok lakhelyeként emlegetett vadon a valóságban is rengeteg szörnyűségnek volt már helyszíne. A múltban ez az erdő az egyik legnépszerűbb hely volt az úgynevezett „ubasute” véghezvitelére. Ez a szó azt a régi japán szokást takarja, amikor az idős, legyengült, a társadalom számára már „hasznavehetetlen” embereket a rokonaik kikísérték egy elhagyatott helyre, majd otthagyták őket. Az idősek aztán hamarosan éhen, vagy szomjan haltak. Sokak szerint ezek a magukra hagyott lelkek azóta is a fák között kísértenek. Legalább ennyi halál oka volt azonban az öngyilkosság is Aokigaharában. Az állatok igen alacsony létszáma miatti síri csend közkedveltté tette az erdőt az életüktől szabadulni kívánók körében. Az ’50-es évek óta több mint ötszázan követtek el itt öngyilkosságot! Az évek előrehaladtával egyre többen és többen döntöttek úgy, hogy a misztikus rengeteget választják haláluk helyszínéül. A megdöbbentően nagy szám miatt a 70-es évektől kezdve tartanak amolyan „holttest-keresést” rendőrök, újságírók és civilek részvételével, melynek során megkeresik, összegyűjtik a hullákat, hogy aztán családjuk eltemethesse őket. Emellett japán és angol nyelvű táblákat is sokfelé helyeztek el, amelyeken életigenlő, bíztató mondatok fogadják az elkeseredett látogatót. 2004-ben egy, a „Fák tengere” című, Aokigaharáról szóló japán film rendezője által elejtett mondat miatt egy új célközönsége is lett a helynek. Takimoto Tomojuki ugyanis azt állította, hogy forgatás közben egy majdnem egymillió forinttal megtömött pénztárcát talált a fák között, amelyet valószínűleg egy halálba készülő dobott el utolsó perceiben. Azóta meggazdagodni vágyók is előszeretettel próbálkoznak hasonló, pénz és értéktárgyak utáni kutatásokkal az erdőben. Érthető okokból rengeteg rémtörténet és kísértethistória kering szerte a világon, melyeknek Aokigahara a főszereplője. Több olyan elbeszélés is van, amelyben saját tapasztalataikat osztják meg az odalátogatók, akik hátborzongató élményekkel gazdagodtak a túra során… Ezek közül olvasható most az egyik legrészletesebb, ismeretlen eredetű írás, ami egy, az erdőt végső elkeseredésében felkereső ember története. A kis noteszt, amibe ezeket a sorokat alig olvasható kézírással feljegyezték, egy nagy kiterjedésű vértócsa mellett találták meg Aokigahara sűrűjében, 2012. március 31-én, egy szokásos holttest-kereső akció felderítői. „Aokigahara egekig nyúló fáinak sötét és véres történelme van. Japán és a világ különböző részeiről érkező turisták a tizenkilencedik század óta ugyanazzal a céllal jöttek ide: hogy véget vessenek életüknek a „Fák Tengerében”. Ma, 2012. március 28-án én is emiatt látogattam erre a hírhedt helyre. Nem voltam még teljesen biztos a döntésemben… régóta motoszkál a gondolat a fejemben, sokat tanakodtam rajta, hogyan kéne csinálni a dolgot. Először adta magát az ötlet: felakasztom magam egy hatalmas fa vastag ágára. De aztán eszembe jutott, mi lesz, ha nem törik ki a nyakam és hosszú percekig, akár órákig csak lógok ott szörnyű kínok között? Nem akartam sokáig szenvedni. Azt akartam, hogy hamar vége legyen… felmerült, hogy gyógyszert szedek be, de az nem biztos megoldás. Melyik gyógyszerből és mennyit kéne bevenni, hogy ne csak kihányjam, vagy rosszul legyek, aztán valaki megtaláljon és kimossák a gyomrom? Aztán bevillant, hogy halálos sebet ejtek magamon. Vettem is egy nagyon éles borotvát, amit magammal vittem az erdőbe. Azonban a következő néhány óra eseményeinek köszönhetően a terveim szertefoszlottak és sokkal inkább akartam elmenekülni és megóvni az életem, mint eldobni azt magamtól. Ha ez nem drámaian ironikus, akkor nem tudom, mi az. Mikor megérkeztem a Fák Tengerébe, közeledett a napnyugta. Arra gondoltam, megvárom, míg besötétedik, hogy elkerüljem a turisták kíváncsi pillantásait. Sötétedés után épeszű ember úgysem marad ezek között a fák között. Kivéve persze, ha hasonló céllal érkezik, mint én… Mikor már alig láttam valamit magam körül, elértem egy helyre, amit megfelelőnek találtam. Végig úgy éreztem azonban, hogy nem vagyok egyedül. Idegesített, hogy ilyen hétköznapi, cseppet sem emelkedett gondolatok járnak a fejemben, mint, hogy nem szeretném, ha valaki itt leskelődne a közelben és szemtanúja lenne annak, ahogyan véget vetek szenvedéseimnek. Nyugalmat akartam, emberi társaságot végképp’ nem. Úgy döntöttem, kicsit tovább megyek, beljebb a sűrűbe, hogy biztosan egyedül lehessek. Sötétedett már, de annyi világosság még volt, hogy a közvetlenül magam körül lévő dolgokat jól lássam. Először nagyon megrémített, amikor egy holttestet pillantottam meg, alig egy méternyire felettem, egy faágról lógni. Aztán örömtelien hamar felváltotta a félelmet a megnyugvás érzése. Ami olyan nehéznek, szinte már-már lehetetlennek tűnik, mégis lehetséges. Meghalhatok itt, ahogy elterveztem. Ahogy mentem előre, egyre beljebb és beljebb, további hullákra bukkantam, akik vagy felakasztva lógtak, vagy a fák alatt hevertek élettelenül. Hátborzongató volt, de ezért jöttem ide. Együtt éreztem velük. Furcsa kimondani, de felnéztem rájuk. Gratuláltam nekik a sikerhez. Aztán megint azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mármint élő ember pillantását éreztem a hátamon. Ez sokkal jobban megijesztett, mint a holtak körülöttem. Lehetetlen, hogy valaki követni tudott volna a sötétben úgy, hogy ne halljam meg, hogy a közelben lépked. Kizökkentem természetellenes nyugalmamból. A következő akasztott feje, mintha utánam fordult volna… tudtam, hogy ez nem lehetséges. Nem hiszek szellemekben, meg mindenféle legendákban. Az emberek túlmisztifikálják az öngyilkosságot és úgy általában a halált. A nap teljesen lenyugodott. A Szél-barlanghoz tartottam. Szerettem volna, ha a világnak ezt az apró kis szépségét látom utoljára, mielőtt itt hagyok mindent. De a sötétben megbotlottam és elestem az ösvénynek alig nevezhető, sűrűn benőtt kis csapáson. Egyszer csak rádöbbentem, hogy az átláthatatlan rengeteg közepén vagyok, koromsötét van, és nem tudom, merről jöttem, vagy merre kéne tovább mennem, hogy a barlanghoz jussak. Nem kellett sok idő, hogy észrevegyem, a sötétben letértem a napközben is alig kivehető régi kis csapásról. Ahogy a fák sűrű össze-visszaságában vergődve próbáltam visszatalálni egy ismerős ponthoz, egyre több és több holttest került a szemem elé. Elődeim is a csendes, eldugott zugokat kereshették az utolsó percekre, vagy úgy jártak, mint én, elvesztek ezen a borzalmas helyen és nem látták értelmét további bolyongásnak, inkább minél hamarabb túl akartak esni
Rejtélyes lény harapja le a háziállatok fejét egy faluban
Senki sem tudja, hogy milyen ragadozó áll a támadások hátterében. Rettegnek az Ohaingu falu környékén az emberek, akik napok óta nem mernek kilépni a házukból, ugyanis a területen egy rejtélyes ragadozó szedi az áldozatait. A titokzatos lény eddig több tucat kecskét gyilkolt meg úgy, hogy csak a fejüket harapta le. A helyiek elmondták, hogy nagyon félnek attól, hogy összefutnak a támadóval, akinek az áldozatait még a kutyák sem merik megközelíteni, sőt, az elmúlt napokban ők is rendkívül furcsán viselkednek. A falu vezetője szeretne véget vetni a rettegésnek, ezért profi vadászokat kért meg arra, hogy találják meg a ragadozót, és lőjék ki, ha másképpen nem tudják elfogni. A környéken az is problémát jelent, hogy a helyiek nem tudják biztonságos helyre vinni a háziállatokat, amik így ki vannak szolgáltatva a rejtélyes lénynek. A vadászok elmondása szerint, ennél is nagyobb baj az, hogy a lakosok nem gyűjtik össze a leharapott fejű tetemeket, amelyeknek bűze felkeltette más ragadozó állatok figyelmét. A vadászok jelenleg mindent megtesznek annak érdekében, hogy megtalálják azt a titokzatos lényt, ami ilyen furcsa módon végez más állatokkal, és ezáltal egy egész falut képes terrorizálni. forrás: paranormal.hu
A holtak hangja
A technológiai fejlődés adta lehetőségek spirituális kiaknázásáról és a szellemekkel való kapcsolatfelvétel tudományos lehetőségéről először Thomas Alva Edison nyilatkozott 1920. október 30-án, nem kisebb sajtóorgánum, mint a Scientific American hasábjain. Az akkor 73 éves feltaláló beváltotta, hogy olyan eszköz létrehozásán fáradozik, amelyet a másik életben élő személyiségünk meg tud mozgatni, vagy hatással lehet rá. Ez volt az első próbálkozás azok közül, amelyek a szellemekkel való kapcsolatteremtést technikai eszközökkel kívánták megvalósítani, de Edison halála miatt a szerkezet befejezése már nem sikerülhetett. Tizenöt évvel később, a rádió tökéletesítésén fáradozó Guglielmo Martoní szintén egy, a szellemvilággal kapcsolatot létesítő készüléken dolgozott, de Edisonhoz hasonlóan ez a készülék sem készülhetett el a fizikus 1937-ben bekövetkezett halála miatt. Bár a háború kitörése az ilyen kísérleteknek véget vetélt a technika fejlődésére óriási hálással volt. Hatalmas fejlődésnek indult az elektronika, a rádiózás és szinte mindenféle kommunikációs tevékenység. Megvalósul! a televízió, a rögzített képfelvételek nagy távolságra történő továbbításának eszköze, és a sort még hosszasan folytathatnánk. A rádió a háború mindennapos, elengedhetetlen eszközévé vált, és a hangok lemezre rögzítése sem jelentett már újdonságot. A 40-es évek közepén azonban egyre több olyan megmagyarázhatatlan eseményről érkezett jelentés, amikor a bombázókötelékeket irányító és figyelő rádióállomások furcsa zörejeket, emberinek tűnő hangokat, beszédfoszlányokat, sőt később konkrét üzeneteket is fogtak az éterből. Csakhogy ezeknek az üzeneteknek a feladói olyan pilóták voltak, akik napokkal, heteken korábban hős halált hallak légi hadviselés során… A halott pilóták adásai általában vagy egy már ismert eseményre, egy adott bárd cselekményre vonatkoztak, vagy közvetlenül a pilóta családjának, feleségének szóló személyes üzenetek voltak. Természetesen akkor mindezt az ellenség dezinformációs tevékenységének tartották, és a rádiósok közül csak kevesen vélték úgy, hogy az üzenetek valóban a túlvilágról jöttek. Húsz évnek kellett eltelnie, míg egy svéd feslő, zenész és filmproducer különös véletlen esete felkeltette a tudomány érdeklődését a titokzatos, semmiből jövő hangok iránt A svéd művész, Fridorich Jürgenson vidéki villája közelében madárhangok rögzítése közben valami mást is felvett hordozható magnetofonjára, ami halk emberi hangoknak, svéd ás norvég beszédnek tűnt. Mivel a villa melletti parkban akkor Jürgonsonon kívül senki sem tartózkodóit, a filmproducer úgy vélte, egy rádió adását sikerült rögzítenie, és mivel meglehetősen furcsállta a dolgot megismételte kísérletét Ismét kiment a parkba, és miután meggyőződött róla, hogy a közelében senki sem tartózkodik, bekapcsolta a magnót A visszajátszott felvételen ekkor újabb hangokat lehetett felfedezni, amelyek tulajdonosai ezúttal közvetlenül Jürgonsonhoz szóltak azt állítva, hogy az ő rokonai. A svéd kísértetei éveken át tartottak, majd 1964-bon megjelent Hangok a világűrből (Voices From The Universe) című könyvében bemulatta mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket fel évtized alatt sikerüli összegyűjtenie. A technikai spiritizmus tehát nem a képzelet szülötte. Több mint spiritizmus, de még nem igazi tudomány. A semmiből jövő titokzatos hangok létezése viszont alátámasztja a paranormális jelenségek létezéséi, míg a Bender-Jürgenson kísérletek Dr. Konstantin Raudlve eredményeivel és a goniométerrel kiegészülve egyértelműen új irányt szabnak a parapszichológiai kutatásoknak és talán a spiritizmus fejlődésének is… forrás: paranormal.hu
Hátborzongató Halloween jelmezek [Ha félős vagy, ne nézd meg!!]
Régen az emberek nem költöttek több ezer forintot Halloween jelmezekre, abból készítették el jelmezeiket, amiket otthon találtak. Valljuk be, ezek a maskarák elég ijesztőre sikeredtek! Ha tetszett, ne felejtsd el megosztani másokkal! Forrás: http://list25.com/
Rémtörténetek a londoni temetőkből
Nyomornegyed, járványok forrása és tragikus gyilkosságokról vallanak a városi sírkertek. A londoni temetők hemzsegnek a paranormális jelenségektől, ami nem meglepő, ha közelebbről megismerkedünk a sírkertek rémes múltjával. A viktoriánus korban ugyanis olyan hanyagul kezelték a temetőket, hogy az reformra szorult. Ennek volt a legelkötelezettebb híve George Alfred Walker, aki egy egész könyvet írt a londoni temetőkkel kapcsolatos problémákról. Az egyik ilyen gond az volt, hogy éjszaka nem a szellemek, hanem a sírrablók jelentek meg a temetőkben. Walker leírta, hogy a temetők felől borzalmas szag terjeng, mert a rablók kiásták a tetemeket, megcsonkították azokat, majd újra eltemették őket, ám ilyenkor több emberi maradványt is a földön hagytak. A szagért az is felelős volt, hogy több koporsón vágtak egy lyukat, hogy a gázok könnyebben távozzanak, ám így a betegségek is gyorsan terjedtek. Az is problémát okozott, hogy a koporsókat gyakran tüzelőnek használták, az emberi csontokat pedig trágyának. Walker makacsul kiállt a temetők reformjáért, hiszen a szag mellett tudta, hogy a járványok hatalmas pusztítást okoznak, ám a koleravírus volt az, ami igazán szükségessé tette a reformokat. A londoni temetők egyes sírjai is szörnyű történetet mesélnek el, amelyek hallatán nem meglepő, ha nyughatatlan lelkek bolyonganak a sorok között. Elizabeth Siddal: John Everett Millis Siddal történetéből nyert ihletet Ophelia alakjához. Siddal beteges lányként órákat pózolt egy fürdőkádban, majd évekig modellként dolgozott. A nő később megismerkedett Gabriel Rossettivel, akihez feleségül ment. A pár házassága nem volt boldog, mert miután a gyermekük halva született, Rossetti rengeteg nőve megcsalta a nejét, aki 1862-ben megölte magát. A holttestét a paranormális körökben híres Highgate temetőben hantolták el. Jane Clouson: Jane Marie Clouson tragédiája szomorú emlékeztetője annak, hogy az 1800-as években milyen problémákat jelentettek a társadalmi különbségek. A 17 éves Jane története 1817-ben repít vissza minket. A lányt vérbe fagyva, de még életben találták meg, ám a kórházba szállítás után néhány nappal meghalt. A támadás előtt Jane Ebenezer Pook családjánál dolgozott. Jane csendes, tisztelettudó alkalmazott volt, ám másfél héttel később kirúgták, és csúnyán összeverték. A nyomozásból kiderült, hogy a lánynak viszonya volt Edmunddal, a család fiával, ám a férfi letagadta a kapcsolatot, és azt állította, hogy Jane mocskos volt. Ez az állítás valószínűleg igaz, mert Jane 7 hónapos terhesen halt meg. Edmund azonban ennyivel nem úszta meg a gyanúsítást, hiszen korábban ő vásárolta azt a kalapácsot, amelyről kiderült, hogy az volt a gyilkos fegyver. Ennek ellenére a férfit később elengedték, ám a londoni polgárok fellázadtak, és később feljelentették a Pook családot, Az, hogy ki gyilkolta meg Janet, örök rejtély maradt. Cross Bones Temető: A XII. század óta létezik az a sírkert, ahova azokat a rossz hír nőket temették el, akik South Banken dolgoztak. Mivel ezek a nők nem éltek istenfélő életet, ezért nem nyugodhattak szent temetkezési helyeken. A Cross Bones temető évszázadokig a legismertebb nyomornegyed volt Londonban. Az 1830-as és 1840-es években egyre több holttest került jelöletlen sírokba, majd 1853-ban bezárták a temetőt. A papság ekkor aggódni kezdett, mert szerintük nem temették elég mélyre a holttesteket, s ebben nem tévedtek, mert több elhunytat csak 60 centi mélyre földeltek el. Később 148 csontvázat emeltek ki a földből. 1883-ban építési területté nyilvánították a temetőt, ám a járványveszély miatt nem építettek ide semmit. Napjainkban pedig tárolóterületnek használják az egykori temetőt. (Forrás: trueway.hu)
Elhagyatott, szellemjárta intézet Magyarországon
Rejtélyes történet övezi az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet hátborzongató épületét. Nem kell ahhoz külföldre elutaznunk, hogy kísérteties helyeket keressünk fel, hiszen hazánkban is akadnak olyan épületek, amelyeknek már a kinézete is megijeszt, a hozzátartozó történet pedig végképp ránk hozhatja a frászt. Magyarország egyik legismertebb szellemjárta helye az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, melynek megalapításának ötletét II. Lipót uralkodása idején vetették fel először, ám akkor még az egészből nem lett semmi. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet ötletét több évtizeddel később valósították meg, amikor a környező országok már rendelkeztek pszichiátriai intézménnyel, ám ezeknek a vezetősége elutasította a magyar betegek ellátását. Ennek oka az volt, hogy Magyarország nem tudta megfelelően honorálni a segítségüket. Ez a viszonzás az lett volna, hogy a külföldi országok is küldhessenek betegeket a magyar intézetbe, ami nem létezett. Képforrás: http://szellemvarosok.blog.hu/ Ennek a problémának orvosolására kezdték el építeni a Budai Magyar Királyi Országos Tébolydát, Lipótmezőn. A helyszínválasztás azért esett Lipótmezőre, mert egyrészről hatalmas alapterületet foglalhatott el az intézmény, másrészről az erdős környezet is vonzó volt, harmadrészről ideális vízlelőhelynek bizonyult a hely. A négyszintes épületet, ami 800 fő befogadására volt alkalmas, késő romantikus stílusban húzták fel 1.670.700 forintból, amiben benne volt a korszerű felszerelések költsége is. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolydát 1868. december 6-án nyitották meg 300 beteggel. A betegek kórtermei mellett orvosi-, nővérszobák, hatalmas konyha, irodák, raktár, 50 holdnyi erdő is tartozott az intézményhez, aminek az igazgatói székét Schnirch Emil foglalhatta el 1868-ról 1884-ig. A tébolyda betegei először úgy éltek a falak között, mintha börtönben lettek volna. A napra ritkán mentek ki, mert inkább a falakon belül, vagy csak a szobájukban maradtak. Az orvosok és az ápolók pedig csak a képzeletbeli család illúzióját keltették. A hatalmas erdőt eleinte nem használták terápiás célokra, sőt, a beteg a terület közelébe sem mehettek, mert az orvosok úgy gondolták, hogy nem tenne jót nekik az erdő. Az orvosok egyébként sem bonyolították túl a páciensek kezelését az első időkben, hiszen elsősorban kényszerzubbonyt és injekciókat használtak. A legszörnyűbb kezelés a cellába helyezés volt, ám tudjuk, hogy a világ más pszichiátriai intézeteiben ennél borzalmasabb technikákat is alkalmaztak a betegeken, úgyhogy a modern Magyarország első pszichiátriai kórháza nem volt annyira rémes hely. A húszas években minden más lett, mert az intézmény egyre barátságosabb hellyé változott. A börtönhatást felváltotta a családias, lakható légkör. A női betegek számára zongorával ellátott szalont rendeztek be, a férfiaknak pedig társalgót. A változás Oláh Gusztávnak volt köszönhető, aki 1910-től 1925-ig vezette az intézményt. Az igazgató engedélyezte, hogy sertéstelep, jéggyár működjön a területen, parkosított télikertet, teniszpályát, uszodát, kis színházat, modern konyhát, központi fűtést csináltatott. A betegek most már az erdőben is sétálhattak, de csak orvosi felügyelet mellett. Elindult a családterápia, valamint néhány szobát albérletként adtak ki, hogy a meggyógyult, de hontalan embereknek legyen hol lakniuk. Ők kimehettek a városba dolgozni, a szobáért pedig felárat fizettek. Stief Sándor 1945-től 1953-ig vezette az intézményt, amiből kiköltöztették a betegeket, mert a szovjet katonai parancsnokság foglalta el az épületet 1945 júniusában. A betegek 1946 szeptemberében térhette vissza, ám rajtuk kívül 800 menekült, tbc-s hadifogoly és 150 hátrahagyott orosz elme- és idegbeteg katona is ideköltözött. 1950-ben megnyitották az ország első gyermekpszichiátriai osztályát, majd 1952-ben átkeresztelték a kórházat Országos Ideg- és Elmegyógyintézetre. Innentől kezdve az Egészségügyi Minisztérium vezette, irányította, ellenőrizte az intézményt. 2007-ben mindenkit megdöbbentett, amikor egyetlen tollvonással megszüntették az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, a betegeket pedig szélnek eresztették. Ennek okát a mai napig nem tudjuk. Teóriák viszont akadtak. Volt, aki azt feltételezte, hogy lakóparkká alakítják az épületet, míg más parkolóházat várt, ám az elképzelések megbuktak, hiszen az intézmény még ma is ott, ugyanúgy áll a II. kerület, Páfrány utca 17/b alatt, mint 2007-ben. Az elhagyatott Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben bárki megnézheti a Pszichiátriai Képtár- Múzeum gyűjteményét, amit az itt kezelt betegek készítettek a több, mint száz év alatt. Az állandó kiállítás 130 festményből, grafikából, és rengeteg írásos anyagból áll. Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is! Forrás: trueway.hu
Hátborzongató képek, amik téged is kísérteni fognak [18+]
Forrás: Google
Ezeket a babákat SOHA nem akarod látni a közeledben! FÉLELMETES!!
Nagyanyáink babái teljesen máshogy. A fények, a beállítás… Horrorisztikus némelyik! És ha ez még nem lenne elég, akkor most jön a java!!! Nos szerintem itt az ideje, hogy máglyán égessék el ezeket a babákat!!! Ki tart velem?? Forrás: google
Összehasonlították a női és a férfi sorozatgyilkosokat, az eredmény több mint ÉRDEKES!
Kutatók összehasonlították a férfi és a női sorozatgyilkosokat. Az eredmény igencsak megdöbbentő. Van néhány óriási különbség a két nem között ezen a téren is! 1. A női sorozatgyilkosok sűrűn játszanak különböző szerepeket. Egy nemrégiben készült tanulmány szerint a női sorozatgyilkosok hagyományos női szakmákban dolgoznak, mint pl. ápolónő, tanárnő. Ezekben a pozíciókban a legkönnyebb behálózni az áldozatot. 2. A nők hatalomért, pénzért ölnek A férfiak többnyire uralkodni akarnak áldozatukon, ezért is alkalmazzák a legtöbb esetben a nemi erőszakot. A női sorozatgyilkosok ezzel ellentétben leginkább pénzért, hatalomért gyilkolnak. 3. A férfi sorozatgyilkosokat könnyebb elfogni Egy másik tanulmány szerint a női sorozatgyilkosok kétszer annyi ideig el tudják kerülni, hogy a hatóságok elfogják őket. 4. A legtöbb női gyilkos ismeri áldozatát A férfi sorozatgyilkosok általában nem ismerik áldozataikat, azokat random választják ki, míg a női gyilkosok általában vagy rokonok, vagy jó barátok. 5. A legtöbb nő, aki börtönben van, vagy a férjét, barátját, vagy a gyermekét ölte meg 6. Leginkább a méreg a választott módszer a női gyilkosoknál 7. A férfi sorozatgyilkosok száma mindig is többszöröse volt a női sorozatgyilkosok számának Az Egyesült Államokban 1800 és 2000 között 46 ismert női sorozatgyilkost tartanak számon. 8. A női sorozatgyilkosok az esetek többségében teljesen átlagosan élnek, dolgoznak 9. A női gyilkosok nagyobb számban ölnek meg nőket és gyermekeket Az USA-ban dokumentált női sorozatgyilkosok 51 %-ban öltek meg egy másik nőt. Több mint 30%-uk gyermeket gyilkolt. 10. A női sorozatgyilkosok előbb végeznek áldozatukkal Míg a férfiak sokszor megkínozzák, megerőszakolják áldozatukat, addig a nők gyorsan és „egyszerűen” végeznek áldozatukkal. Talán ez magyarázat lehet arra, hogy nehezebb elkapni őket, mint a férfi gyilkosokat, mivel nem hagynak annyi nyomot maguk után. Forrás: google
21 Dolog ami rosszabb, mint némelyik RÉMÁLOM – DURVA! (II. rész)
A rémálokban az a jó, hogy mikor felébredünk – akkor megnyugodhatunk hogy mindez csak álom volt, és végre véget ért. Azonban számtalan olyan dolog létezik a valóságban is, ami vetekszik a legszörnyűbb rémalmainkkal is. Összegyűjtöttünk pár képet, amit biztos nem lenne jó látni élőbe, vagy találkozni vele. 11. Egy átlagos kirakat – rémálom földön. 12. Samara érted jön éppen! 13. A legnagyobb félelmünk a mozgólépcsőn. Mikor becsípi a cipőfűzőt… 14. Többszörös fogsor… 15. Sziámi iker magzat… Hátborzongató 16. uhm, itt meg mi történik? 17. Kitalálod milyen állat van a padlón? 18. A tengeri csillag éppen egy rákot eszik. Na ilyen rémálmom sem volt még. Talán ma este. 19. A rémálmok wc-je. 20. Szép baba… vajon ki játszott vele? 21. Nem elég hogy cápa, még plusz szörny cápa is. Forrás: trueway.hu