Feltalálták az érzelmek leplezésére alkalmas szemüveget

A szemüvegnek köszönhetően akár nyitott szemekkel lehet szundikálni a munkahelyi számítógép előtt. Az emberi érzelmeknek a szem által történő kifejeződését leplező szemüveget talált fel egy japán kutató: a lencséken látható műszemek pont az ellenkezőjét mutatják, mint amit az agy gondol. Az AgencyGlass nevű művével Oszava Hirotaka kétségkívül beírja magát a fura és bonyolult találmányok történelemkönyvébe, amelyekről Japán amúgy is híres. A szemüveg prototípusának két, a beszélgetőpartner felé fordított organikus képernyője (OLED) van. A fej, illetve beszélgetőpartner mozdulatai nyomán két kidülledő szem jelenik meg a képernyőn, amelyek különböző érzelmeket – figyelmet, örömöt, megkönnyebbülést vagy unalmat – fejeznek ki. Oszava Hirotaka, a neves Cukuba egyetem munkatársa olyan emberek számára találta fel a csalárd szemüveget, akiknek akkor is meg kell őrizniük a nyugalmukat, ha agyafúrt emberekkel találják szemben magukat, például a kezelhetetlen diákokkal foglalkozó tanároknak vagy az idegesítő utasokat kiszolgáló légi utaskísérőknek. A találmány mögött az a japán társadalmi norma állhat, amely szerint az ember soha nem hagyhatja eluralkodni magán a rossz hangulatát vagy túlzó érzelmeit a társas kapcsolataiban. forrás: nlcafe.hu
Egy apa levele kislányához, jövendőbeli választottjáról!

Dr. Kelly Flanningan terapeuta rengeteg olyan nővel találkozott már, akik a tökéletes férfiról álmodoztak. Ezen felbuzdulva írt egy levelet az összes nőnek címezve, de mindenekelőtt kislányának szánva gondolatait, lényegre törően körbejárva mindazt, amit egy férjnek nyújtania kell szíve választottjának. „Drága Aranybogaram” Édesanyád és én nemrég felütöttük a Google-t egy választ keresve. Félig begépelve a kérdést, kidobta a legnépszerűbb keresések listáját- ez állt a lista tetején: hogyan tartsuk fenn a férfi érdeklődését? Riasztó volt. Számos cikket átfésültem, ami arról adott tanácsot, hogyan legyél nőies és kívánatos, hogy mikor vigyél neki szendvics helyett inkább sört, és hogyan éreztesd vele okosságát és felsőbbrendűségét. Ez felháborított. Kicsim, nem a te feladatod, nem is volt soha és soha nem is lesz az, hogy „fenntartsd az érdeklődését.” Kislányom, a te feladatod egyedül csak az, hogy tudd mélyen a lelkedben- ott azon a megingathatatlan, elutasításról, veszteségtől és egótól zavartalan helyen-, hogy te megérdemled az érdeklődést (ha még emlékszel arra, hogy mindenki más is megérdemli az érdeklődést, az élettel vívott harcod már megnyerted- de ezt majd egy másik levélben mesélem el). Ha tudsz bízni ebben az értékedben, akkor a szó legszorosabb értelmében vonzó tudsz lenni és egy olyan fiút találhatsz akit nem csak érdekelsz, hanem aki egész életét hajlandó ebbe az érdeklődésbe befektetni. Kicsim, most arról a fiúról szeretnék beszélni, akinek nem kell fenntartani érdeklődését, mert tudja, hogy érdekes vagy: Nem érdekel, ha felkönyököl az ebédlőasztalra- hacsak nem veszi észre a ráncot az orrodnál mikor nevetsz, és nem tudja majd levenni róla a szemét. Nem érdekel, ha nem a pénztárcájának él- ameddig a szívét követi, ami vissza vezeti hozzád. Nem érdekel, ha izompacsirta- ha ad neked teret, hogy fejleszthesd azt az erőt, ami a szívedben van. A legkevésbé sem érdekel, kire szavaz- ameddig minden reggel téged választ az otthon becsületének és a tisztelet helyének a szívében. Nem érdekel, a bőrszíne- ameddig életetek vásznára a türelem, az áldozat, a kiszolgáltatottság, és gyengédség ecsetvonásaival fest. Nem érdekel, ha ilyen vagy olyan vagy semmilyen vallásban nem nevelkedett- amennyiben arra nevelték, hogy értékelje azt, ami szent és tudja, hogy az élet minden pillanata és minden pillanat veled szent. És végül Kicsim, ha belebotlasz egy ilyen emberbe és semmi közös nem lesz benne és bennem, a legfontosabb dolog mégis közös lesz: Te. Mert végül is Drágám, a legfontosabb dolog, amivel „fenntarthatod érdeklődését” az az, hogy önmagad vagy. Az örökké érdekelt srác, Apu. forrás: 2perc.hu
MÉRGEZŐ ÉRZELMEK

A negatív érzelmektől a betegségig Minden érzést gondolatok előznek meg. Ha kellemes, pozitív gondolataink vannak, az érzéseink is kellemesek lesznek. Szeretet, öröm tölt el bennünket – azonban fordítva is igaz: legyenek kellemetlen, negatív gondolataink, és úrrá lesz rajtunk a félelem, a düh. Az érzelmek az úgynevezett limbikus rendszerben képződnek az agyunkban. Pozitív érzéseink hatására az izmaink elernyednek, a szívverésünk, légzésünk lelassul, a vérnyomásunk alacsonyabb lesz, sejtjeink oxigénfogyasztása csökken, és az immunrendszerünk is fellélegzik. A negatív érzelmi állapotot ellenben az agy fenyegetésnek értelmezi. A vegetatív idegrendszer ilyenkor mozgósítja az egész szervezetet. Ez a krónikus stresszhatás számos betegség okozója. Kémcsőbe zárt harag Elmer Gates professzor a washingtoni egyetem pszichológiai laboratóriumában érdekes biokémiai kísérleteket folytatott. Kimutatta, hogy az emberi szervezetben lelki hatások, érzelmek következtében mérgek termelődnek. A professzor a következő kísérletet végezte el: cseppfolyós levegő elpárologtatásával –271 Celsius-fokra hűtött le kémcsöveket, s aztán különböző lelkiállapotban lévő egyének leheltek az üvegcsövekbe. Pár perc után az egészséges és normális lelkiállapotú ember kilégzésének párája színtelen cseppek formájában csapódott le a lehűtött üvegcső falára. De ha a kísérleti alany erős haragot érzett abban az időpontban, a lecsapódó folyadék nem színtelen, hanem barna színű lett, bánat esetén szürke, lelkiismeret-furdaláskor pedig rózsaszín. A csapadéknak természetesen nemcsak a színe, hanem a kémiai összetétele is más és más volt. A kísérletek folyamán Gates professzornak lassanként elegendő ilyen anyag állt rendelkezésére ahhoz, hogy tengeri malacokkal végezhessen kísérleteket. Amikor a barna anyagot beoltotta a kísérleti állatba, az eleinte rendkívül ingerlékeny lett, majd valóságos dührohamot kapott, fogaival nekiesett a ketrec falának. Gates többször megismételte a kísérleteit, és az eredmények reprodukálhatók voltak. Annak az embernek a leheletéből kiválasztott méreg, akiben erős gyűlölet tombolt, a kísérleti állatokat nyomban megölte. A professzor megállapította, hogy tíz percig tartó erős gyűlölet elegendő mérget tartalmaz ahhoz, hogy azzal több személyt el lehessen pusztítani. Ez a méreg egyike a legerősebbeknek, amelyet a tudomány ismer. A gyűlölet salakja Az ember szervezete felszívja az érzelmek, gondolatok hatására képződő mérget, és így önmagát mérgezi meg vele. Ezek a mérgek éppúgy, mint a hormonok, már a legparányibb mennyiségben is igen hatásosak, és salakként gyülemlenek fel a szervezetben. Valahányszor haragszunk vagy gyűlölködünk, a szervezetünk mérget választ ki. Ezt a mérget kétségtelenül az ellenségnek szánjuk. Azonban az ember ilyenkor önmaga esik áldozatul, ha nem korlátozza rosszindulatú érzéseit. Érdekes dr. Vasant Lad közlése, mely szerint az elfojtott mohóság, birtoklási vágy a szívre és a lépre is hatással lehet, az elfojtott félelem és szorongás a veseműködésre, de megváltoztathatja a vastagbél flóráját is. Ennek eredményeképpen a has a képződő gázoktól felfúvódik és fájdalmat okoz (ezt a fájdalmat össze lehet téveszteni a szív- és májbántalmakkal). Az elfojtott érzelmek az immunrendszerre is hatnak, és ez allergiás reakciókhoz vezethet (por-, virágpor-, ételallergia stb.). Gates professzor kísérleteiből az is kiderült – s megállapítását már sokan igazolták –, hogy a jó hangulat a szervezet számára rendkívül hasznos kémiai anyagokat állít elő, például endorfinokat, amelyek morfinszerű, fájdalomcsillapító vegyületek. Forrás: emelkedjfel1.blogspot.hu
Rosszkedv a konzervből: önsajnálat, mint mindennapi betevő

Bizonyosan mindannyian ismerünk embereket, akiknek a szájából nagyon gyakran hangzanak el olyan tartalmú mondatok, mint hogy „Ilyen is csak velem történhet”, „Én olyan szerencsétlen vagyok, úgysem találok rendes párt/munkát/lakást, stb.”, „Mindenkinek sokkal jobb/könnyebb az élete”, „Nem ezt érdemeltem volna”, és sorolhatnánk. Ki lehet-e lépni az örökös önsajnálatból? Nincs olyan ember, még a legszerencsésebbeknek tartottak között sem, akivel nem fordulna elő olykor, hogy valami nem úgy alakul, ahogy ő azt elképzelte. Aki mindig mindent megkapna, amit akar. Aki ne érezné magát néha becsapottnak, csalódottnak. Mégis, vannak, akik ezeken a történéseken könnyebben felülemelkednek, és továbblépnek, nem hagyva, hogy életük (és érzelmeik) alakulását jelentősen befolyásolják, míg mások hajlamosak megrekedni a siránkozásban, és az őket ért veszteségek, sérelmek alapján (negatívan) meghatározni magukat is, mint örök veszteseket, áldozatokat. Az önsajnálat, mint minden negatív érzelem, leginkább annak árt, aki ragaszkodik hozzá. Mert megakadályozza a reális gondolkodásban, a fejlődésben, a továbblépésben, a megoldás megtalálásában. Nem a jövőbeni változásokra koncentrál, hanem a múltra tekint vissza, valamire, ami nagyon rossz (volt) nekünk, de valójában változtatni már nem lehet rajta. Beéri a siránkozással, a panaszkodással, a folyamatos, világgal szembeni váddal, de nem vezet ezeken túl, nem kínál semmilyen kiutat. Miért van mégis, hogy bár ezt sokan megértik, mégis annyira ragaszkodnak az adott állapothoz és az önsajnálathoz? Hogy akármennyire rossz is nekik valami (a helyzet is, és saját, azzal kapcsolatos érzéseik is), nem akarnak megválni tőle, szinte kapaszkodnak a bajaikba, és ha a változásnak akár csak a lehetősége is felmerül, fejvesztve menekülnek előle? Olykor azért, mert annyi időt fordítottak már az adott seb nyalogatására, annyi energiát öltek már bele, hogy szinte veszteségnek élnék meg, ha fel kellene vele hagyniuk – ráadásul nem is kapnak helyette semmi más alternatívát, amivel betölthetnék ezt az űrt. Tegyük fel, hogy valaki például éveken keresztül azt hajtogatja magáról (másoknak is, magának is), hogy borzalmas gyerekkora volt, ezért van, hogy most aztán ez meg az nem működik az életében, ezért érzi rosszul magát a bőrében, ezért magányos, ezért keres keveset, ezért nem alszik jól, stb. És tegyük fel azt is, hogy valóban így volt; szörnyű gyerekkora volt. Ami persze sok mindenre kihat a jelenében is. De ha ez a valaki még ötvenéves korára is csak kesereg és sajnálja magát, soha nem lesz rá lehetősége, hogy begyógyítsa és maga mögött hagyja a vele történt szörnyűségek nyomait, hiszen mást sem csinál, mint hogy naponta többször előveszi és leporolja őket; és így arra sem lesz lehetősége, hogy a jelenét, jövőjét más érzések tölthessék be. Vannak, akik azért ragaszkodnak a számukra kellemetlen dolgokhoz és önsajnálatukhoz, mert ez jelenti a kapcsolatot számukra a külvilággal. Ezzel kommunikálnak másokkal. „Képzelje, milyen rossz nekem, mert…” És mert sokan vannak, akik negatív érzelmeiket használják a kapcsolataik megalapozására, fenntartására, ilyenkor gyakran beindul a licit, a másik azonnal rávágja: „Ó, az semmi, képzelje, nekem meg…” És már kész is a „beszélgetés”. A gond ezzel az, hogy az efféle beszélgetésekben az önsajnálatra hajlamos emberek mindig ugyanazt a lemezt játsszák le. És mivel folyamatosan negatív érzéseikről beszélnek, újra és újra átélik a fájdalmakat, sérelmeket, állandó jelleggel fenn is tartják ezt az állapotot, folyamatosan cipelik magukkal múltjuk minden nehéz, vádakkal teli csomagját, és csak a panaszokra találnak alkalmakat. Az efféle beszélgetésekben az emberek egyáltalán nem kíváncsiak a másikra, netán a kiútra, a megoldásra, csakis az a fontos számukra, hogy elmondhassák valakinek sirámaikat, és valaki meghallgassa őket. Ha egy ilyen beszélgetésbe belecsöppenne egy önsajnálatra nem kalibrált ember, és pusztán segítő szándékkal azt mondaná, „Ez valóban szörnyű lehet, akkor most mit tesz, hogy változzon a helyzet?”, netán magáról kezdene el beszélni, az önsajnáló azonnal menekülőre fogná – az ő forgatókönyvében szó sincs megoldásról vagy a másikról, csak a saját panaszairól. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy olykor elsírhassa panaszait, csalódottságát vagy fájdalmait. A probléma akkor van, ha valaki számára ebben merül ki minden társas kommunikáció, vagy hosszasan ragad bele ebbe az állapotba, hiszen magának árt vele a legtöbbet. A kilépés, változás legfontosabb pillérei az elfogadás és a saját érzelmeinkért, helyzetünkért való felelősségvállalás. Hogy „valóban rettenetes gyerekkorom volt, elég is volt belőle, most lássuk, mit tehetek, hogy a jövő másmilyen legyen”. Mindenkinek vannak jogos vádjai, olyan negatív érzései, amelyek kiváltóin már nem tud változtatni. Az egyetlen, amin változtatni tud, hogy hogyan éli meg ezeket. Ha örök áldozatként, örök vesztesként tekint magára, és csak az önsajnálatig, panaszkodásig jut el, csak konzerválja mindazokat az érzéseket, állapotokat, amelyektől olyan régóta szenved. Ha vállalni tudja a felelősséget azért, hogyan él meg bizonyos helyzeteket (amelyeket esetleg nem tudunk befolyásolni), azzal nem csak a negatív érzéseknek veheti elejét, de megtette az első lépést a helyzet megváltoztatására, javítására is. forrás: sonline.hu [dropcap]kapcsólódó videó:[/dropcap]