A vermonti elátkozott híd: Emily kísértetének története
Egy csendes amerikai kisváros mellett található egy több száz éves fedett híd, ami véres tragédia szemtanúja volt, melynek áldozata azóta is kísérti az arra tévedőket Az Egyesült Államokban, Vermont megyében található Stowe nevű kisváros egy igen híres és hátborzongató legendáról vált közismertté világszerte. A történet pontos helyszíne a Gold Brook-híd, vagy, ahogy legtöbben ismerik, Emily hídja. A fatetővel fedett, pár méter hosszú építményt 1844-ben emelték és 1974 óta műemléki védelmet élvez. Emily legendája hosszú évtizedek óta tartja rettegésben a környéken élőket. A legtöbben közülük sosem mernének éjjel átkelni a hídon. Számtalan bejelentés érkezett már a halott lány nyugtalan lelkének jelenlétéről és agresszív viselkedéséről. Arról, hogy pontosan ki is volt Emily és hogyan halt meg, megoszlanak a vélemények. Van azonban egy történet, melynek hitelességéért sokan kezeskednek. Az 1800-as évek közepén élt a faluban egy gyönyörű szép lány, név szerint Emily Smith. Ahogy Emily betöltötte a tizenhatot, a környék összes férfija a kegyeit kereste. Azonban apja, Walter szigorú, sőt kegyetlen ember volt, aki otthon akarta tartani lányát, hogy segítsen a ház körüli teendőkben. Ahány kérő csak felbukkant a háznál, mindegyiket megverte és megtiltotta nekik, hogy még egyszer beszéljenek, vagy akár csak ránézzenek a lányára. Emily napjai nagy részét bezárva töltötte, takarított, főzött, varrt és gondozta az állatokat. Titokban azonban mindig arról álmodozott, hogy egyszer eljön érte az igazi szerelem és elkerülhet gonosz családjától. Hosszú-hosszú idő után, a lány huszadik születésnapjához közeledvén egyik este fel is bukkant egy ifjú a szomszéd faluból. Donaldnak hívták, és a földeken keresett munkát. Útja éppen Smithék háza előtt vezetett, amikor lova megtorpant a kapunál. Miközben a patkókat ellenőrizte, megpillantotta a kertben a keményen dolgozó Emilyt. Első pillantásra beleszeretett. A ló nyerítésére Emily is felnézett rá, és ugyanúgy érzett a fiú iránt. Ekkor azonban a közeli kis dombon túlról meghallotta apja hangját, ahogy lovainak kiált és ostorozza őket. Tudta, hogy egy perc és odaér hozzájuk. Leszakított két szál vörös lóherét és a fiúnak adta érzései jeléül. Donald ezt egy saját maga faragta, fából készült medállal viszonozta. Megbeszélték, hogy másnap éjjel a hídnál találkoznak és elszöknek a zsarnoki felügyelet alól. Emily apja rögtön ezután fel is bukkant. Látta a ház előtt a puha földben a patanyomokat, megkérdezte, ki járt a háznál. Emily azt válaszolta, hogy csak egy kereskedő kínálta saját készítésű edényeit, de elküldte. Az apja nem firtatta a dolgot, nyugovóra tértek. Másnap hajnalban Walter ismét munkába indult. Félúton sem járt még, amikor észrevett egy idegent, aki lova patáját vizsgálgatta az út szélén. Ki nem állhatta, ha ismeretlenek jártak a faluban, megállt hát, hogy megkérdezze, mi a gond és szemügyre vegye az illetőt. „Új patkó kéne már erre az állatra, de nincs én nekem pénzem azt megfizetni.” – felelte az ifjú, ahogy felemelkedett. Ekkor Walter megpillantotta a gomblyukába tűzött két szál vörös lóherét. Rögtön felismerte, hogy az ő kertjéből valók. Mert hiába dolgoztatja azt a haszontalan lányt mindennap alkonyatig a növények közt, csak nem tudja kigyomlálni a sok átkozott gazt. Ahogy ránézett az idegen lován a használt patkókra, tudta, hogy ugyanezeket a nyomokat látta tegnap a háza előtt… Amint leszállt az éj, Emily boldog izgalommal telve osont ki a házból, ahonnan néhány fontos holmival felpakolva a híd felé igyekezett. Nyakában a Donaldtól kapott medál lógott. Alig várta, hogy újra lássa újdonsült szerelmét és megszabaduljon szörnyű apjától. Csakhamar meg is pillantotta az aprócska híd sötét fából ácsolt tetejét. Beállt alá a szakadó esőben és türelmesen várt. És várt, várt, csak várt. Pirkadni kezdett már, mikor az átfagyott lányban tudatosult, hogy szerelme nem jön el. Nem tudhatta, hogy a fiút eszméletlenre verték apja emberei, és egy árokban fekszik számos sebből vérezve. Nem tudta, hogy Donald végig a kezében szorongatta a két szál egyszerű, apró virágot, és végig rá gondolt, miközben egymaga öt emberrel próbált küzdeni. Azt hitte, ő is ugyanolyan gyáva ficsúr volt, aki látott benne egy szép arcot, de amint hallott szigorú apjáról, rögtön megfutamodott. Olyan intenzív haragot és keserűséget érzett, amilyet addigi hányattatott életében sem élt még át soha. Öklével addig ütötte a hidat borító faszerkezet falait, amíg több helyről ki nem serkent a vére. Letépte nyakából a famedált és a folyóba hajította. Felnézett a szürkéskék égre és tudta, hogy nem fog visszatérni többé abba a zsarnoki házba. Kioldotta a kötelet, amivel a néhány ruhát és némi élelmet kötötte össze, amit elhozott magával… Hosszú, szenvedéssel teli percek következtek, amíg végül megfulladt. Az ósdi fagerendák még sokáig nyikorogtak csendesen, ahogy a lány könnyű teste himbálódzott a rájuk erősített kötélen… Azóta, a legenda szerint Emily nyughatatlan, haragos szelleme kísérti a Golden Brook-hidat. Azóta is nagyon sok látogató számol be különös jelenségekről. Sokan hallanak egy bizonyos testetlen hangot, illetve léptek neszét, megfeszülő kötél ropogását, vagy sikolyokat. Egy, a helyi középiskolában tanuló lány így írt a látogatásakor történtekről: „Amikor egyik este ellátogattam a hídhoz, kamerát is vittem magammal. Nem hittem, hogy bármi érdekeset fel fog venni, csak egy iskolai anyaghoz kellett, amiben az állam nevezetességeit mutatjuk be, és ez a legenda tűnt számomra kézenfekvőnek, mivel Stowe-ban élek. Nem hívtam magammal senkit, mivel nem is féltem a dologtól. Igazából nevetségesnek tartottam az egészet, csak a könnyű végét akartam megfogni a feladatnak. Amikor odaértem, bekapcsoltam a kamerát, és vártam. Nem tudtam igazán, mit kéne csinálnom, úgyhogy lassú léptekkel a híd felé sétáltam, felvettem kívülről, aztán beléptem a tető széle alá. Azonnal éreztem, hogy megborzongok, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hiszen bár jól fel voltam öltözve, októberi este volt. Nem volt még teljesen sötét, nem akartam, hogy semmit ne lássak, de szerettem volna, ha már szürkület van, mire kiérek, annál hatásosabb a videó. Körbefordultam a kamerával a kezemben, ráközelítettem a régesrégi fadeszkákra, amiknek a felületén jó néhány mély karcolás és repedés volt már. Ekkor hallottam először a hangot, ekkor még nagyon halkan. Azt hittem, csak a szél. Kissé megborzongtam és léptem párat előre, beljebb a faszerkezet alá. Lassan felfelé fordítottam a kamerát. Ekkor hallottam újra a suttogásszerű hangot. Ezúttal már kicsit hangosabban, most már határozottan suttogásnak tűnt. Ahogy a tetőt pásztáztam, eszembe jutott, hogy annak egyik gerendájára akasztotta fel magát az a szerencsétlen lány annak idején… igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, de a híd