Újabb tudós érvelt amellett, hogy a halál nem létezik
A halál nem létezik – állítja Robert Lanza, az Advanced Cell Technology kutatója, aki kijelentését a kvantumfizika útján igyekezett bebizonyítani. A kutató szerint, amikor a test „elemei” lemerülnek, még 20 watt „információs energia” marad. A kvantumfizika eredményein alapuló elmélet az egyetlen univerzum helyett „multiverzumról”, párhuzamos világokról beszél, alapja a biocentrizmus, amelyről korábban a Filantropikum.com-on is írtunk. E szerint végtelen számú univerzum létezik, és minden, ami megtörténhet meg is történik ezekben. Ami viszont nem történhet meg, az csak a halál. Mivel ezek az univerzumok egymással párhuzamosan léteznek, lényegtelen, hogy mi történik egyikben, a történet a másikban folytatódik. Ha egy test elpusztul az egyik univerzumban, akkor a 20 wattos energetikai magja, ami az agyat számítógépként működtette, nem semmisül meg a testtel. A fizika jó ideje bebizonyította, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, ez alapján pedig az információs energiakútja egy másik univerzumban landol. A kvantummechanika egyik fontos kísérlete a kétrés-kísérlet, amely a fény kvantumjaival, a fotonokkal foglalkozik. A kísérlethez szükség van egy átlátszatlan lemezre, amelyen két keskeny, párhuzamos rés húzódik, egy ernyőre és egy monokromatikus (egyféle hullámhosszú fényt sugárzó) fényforrásra. A lemez egyik oldalára elhelyezzük a fényforrást, a túlsó oldalára pedig az ernyőt. A kibocsátott fény nagy része a lemeznek ütközik, kisebb része azonban áthalad a réseken és szétszóródva az ernyőnek csapódik, jellegzetes képet alkotva azon: sötét és világos sávokat látunk megjelenni. Azonban ha csak az egyik rést hagyjuk nyitva, az ernyőn a fotonok szétszóródva össze-vissza képet alakítanak ki. Az ernyő mindegyik pontja mindkét résből kap hullámokat, azonban a hullámok útja a fényforrástól a réseken át az ernyőig nem lesz azonos hosszúságú, így a hullámok nem lesznek azonos fázisban. A hullámok természetéből fakadó interferencia hatására egyes helyeken erősítik, máshol kioltják egymást. A kísérlet másik figyelemre méltó eredményét akkor láthatjuk, ha elérjük, hogy a fényforrás egyszerre csak egy fotont bocsásson ki. Ha csak egy rést nyitunk ki, nem kapunk sávokat, csupán összefüggő képet az ernyő mentén. Amikor két résen át egyenként indítjuk a fotonokat, arra számíthatnánk, hogy vagy az egyik, vagy a másik résen haladnak át és nincs társuk, ami kiolthatná őket, tehát úgy kellene viselkedniük, mintha csak egy rés lenne: egyenletes eloszlást várnánk az ernyőn. A valóságban azonban akkor is megjelennek a sávok az ernyőn, ha egyenként küldjük át a résen a fényrészecskéket. A kvantummechanika szerint tehát egy-egy foton ki tudja oltani magát. Valahogy úgy halad át az egyik résen, hogy “tudja” közben, mi a helyzet a másik oldalon. A fizikusok már kimondják: a fényrészecske, bármennyire hihetetlen, egyszerre mindkét résen keresztülmegy. Ahogy átért a két résen, két külön hullámként viselkedik. Továbbá a kvantumfizika úgynevezett koppenhágai modellje azt állítja, hogy egy részecske viselkedését befolyásolja a megfigyelő és a kísérlet. Azaz a részecske reakciója a megfigyelő személyétől és a kísérlet milyenségétől függ. Senki sem tudhatja hogy a részecske miként viselkedik, amikor épp nem egy kísérlet alanya, de valószínűsítik, hogy ilyenkor egy hullámfüggvényt képez, amely tartalmazza lehetséges összes reakcióinak összes variációját. Abban a pillanatban ahogy megfigyelés tárgyává teszik, a függvény részecskévé válik, mely rendelkezik egy hozzá hasonló összetett párral is és ezzel kapcsolódva hozza létre a mi valóságunkban mérhető megjelenését és viselkedését. A jelenség a ”hagyományos fizikában’ egyszerűen nem is létezik ill. annak teljesen ellentmond. A biocentrizmus szerint így a tér és az idő az emberi elme számára nem egyebek, mint eszköz, a „20 wattos akkumulátor” pedig ezeket úgy rendezi, hogy az érkező információk elérhetők legyenek. Az elmének szüksége van térre és időre, de a „20 wattos akkumulátor” működése ezektől független. Bármi is történik az emberi testtel, az „akkumulátor” az, ami megtapasztalja az átmenetet egy másik univerzumba. Így fordulhat elő, hogy az egyik univerzumban a test meghal, de párhuzamosan egy másik univerzumban tovább élhet. Egyes vélekedések szerint a jövőben az is előfordulhat, hogy párhuzamos énjeink találkoznak. Az is elképzelhető az egyes ének alig különböznek egymástól, míg mások története teljesen más fordulatot vett, így fel sem ismernék egymást. Robert Lanza szerint, amit most felfedeztek a tudósok az nem egyéb, mint az antik népek mindegyikénél megtalálható Élet, amely összeköti az eget és a földet. Ezt a fizika az Einstein-Rosen-hídnak, vagy ismertebb nevén féregjáratnak nevezi. A „20 wattos akkumulátor” ezt használja az univerzumok közötti energiainformáció cserére. A féregjárat (vagy féreglyuk) vékony, csőszerű képződmény, ami az Univerzum (vagy más univerzumok) két távoli, görbületmentes területét köti össze. A féreglyukról szóló elmélet a Világegyetem kialakulásának elméleteiből született, közvetlen következménye annak a feltevésnek, hogy a tér pontjai kaotikusan összekötött állapotban vannak vagy lehetnek. Albert Einstein és Nathan Rosen már 1935-ben bebizonyították az egyirányú féreglyukak, a téridő hídjainak lehetőségét. A jelenség neve azóta is Einstein-Rosen híd. Ezeknek kialakulása a fekete lyukakhoz kapcsolódik. A fekete lyuk szingularitása úgy viselkedik, mint egy féreglyuk egyik oldala, ezenkívül instabil, és gyorsan pontszerű szingularitássá válik. Az 1960-as években John Archibald Wheeler és Robert Fuller számításai szerint a féreglyuk olyan gyorsan omlik össze, hogy azon még a fénysugár sem hatolhatna át. Az elmélet szerint a világegyetemünk egy fekete lyuk közepén található, amelyik egy másik fekete lyuk közepén található, és így tovább. Feltevődik a kérdés, ki az a megfigyelő, aki eldönti, hogy melyik időpillanatban vált univerzumot a „20 wattos akkumulátor”, hogy más tapasztalatokban is része legyen? Sokak szerint a megfigyelő nem más, mint maga az Isten. Ahogy az imádság is mondja: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben (…) legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” forrás: filantropikum.com
A kapcsolatfelvétel ellen emelt szót a legutóbbi fizikai Nobel-díjas
Mintha máris küszöbön állna a dolog, annyira felkapott téma lett manapság a kapcsolatfelvétel. Lassan szinte mindenki, akinek számíthat a véleménye a témában, megszólal és elmondja, mit gondol a földönkívüli intelligens civilizációkkal történő kontaktusteremtésről. A dolog legutóbb egy olyan fórumon merült fel, ahol néhány évvel ezelőtt még egyenesen istenkáromlásnak számított volna ilyesmit akár csak egy négyszemközti beszélgetésen is szóba hozni. A Nemzetközi Csillagászati Unió, a csillagász szakma legrangosabb szervezete, amelynek augusztus 31-én véget ért 28. rendes közgyűlésén, nem kisebb tekintély, mint a Nobel-díjas Brian P. Schmidt mondta el a véleményét, az idegenekkel történő esetleges kapcsolatfelvételről. – Úgy vélem, nem feltétlenül a legokosabb dolog elárulni az idegeneknek, hogy hol vagyunk, mert koránt sem biztos, hogy egy személyes találkozó jól sülne el. – mondta az amerikai születésű ausztrál csillagász és fizikus, aki jelenleg az Ausztrál Nemzeti Egyetem Mount Stromlo Obszervatóriumának asztrofizikusa. Schmidtet, a táguló világegyetemmel kapcsolatos kutatásai elismeréseként Saul Perlmutter és Adam Riess amerikai csillagászokkal közösen 2006-ban a csillagászati Shaw-díjjal, 2011-ben pedig a fizikai Nobel-díjal tüntették ki. – Bár, a földönkívüliek miatt talán addig nem is kellene aggódnunk, amíg ennek a hatalmas univerzumnak ’A ’ pontjából ’B’ pontjába oly sokáig tart eljutni. De adott esetben akár megtörténhet, hogy egyszer csak felbukkannak. – mondta a neves tudós, aki kutatásai alapján úgy véli, az egyre nagyobb ütemben táguló univerzumban, egyre nehezebb lesz a távolságokat átutazni, ugyanis ahogy telik az idő, és egyre tágul a tér, úgy egyre kevésbé valószínű, hogy valaha is összefutunk a világegyetem más intelligens lakóival. – Az univerzum jövője ködbe vész. A dolgok egyre gyorsabbak és gyorsabbak, és ami az idegenek utáni kutatást illeti, egyre nehezebb dolgunk lesz. Talán soha nem is fog megtörténni. Ráadásul a hozzánk hasonló létformák valószínűleg igencsak ritkák az univerzumban. – fejtette ki előadásában a fizikus. 2010-ben Stephen Hawking, az világ egyik legismertebb elméleti fizikusa arra figyelmeztetett, hogy talán nem kéne olyan eszeveszettül keresgélnünk a földönkívüli intelligens életet, és pláne nem kellene erőltetni velük a kapcsolatfelvételt, mivel valószínűleg csak a különféle erőforrásokban, ásványi anyagokban gazdag Földünkre fáj a foguk. Schmidt egyetértett Hawkinggal, és úgy véli, a tudósoknak inkább más dolgok miatt kellene aggódniuk: – Az a helyzet, hogy a napunk már csak mintegy négy milliárd évig fogja energiával ellátni a Földet és a Naprendszerünket, utána ilyen formájában megszűnik létezni. Ezért inkább – a Nobel-díjas fizikus szerint – a következő nagyjából nyolcszáz millió év alatt ki kell találnia az emberiségnek, hogy miként fog megküzdeni ezzel a problémával. forrás: ittvannak.hu