Az öngyilkosok erdeje
A japán mitológiában a démonok lakhelyeként számon tartott sűrű rengeteg, Aokigahara a valóságban is létezik, és a San Francisco-i Golden Gate híd után a világon második helyen áll az ott elkövetett öngyilkosságok számát tekintve. A mintegy 35 négyzetkilométer területű, hírhedt erdőség a Fuji-hegy lábánál fekszik. Látványosságokban gazdag, gyönyörű természeti kincs, különleges szikla- és jégbarlangjai és az érintetlen zöld szépsége sok látogatót vonz magához. Azonban Aokigahara (jelentése: megfelelő hely a halálhoz) nem elsősorban a fenséges látványról, vagy a burjánzó növényzetről ismert széles körben. A japán mitológiában a démonok lakhelyeként emlegetett vadon a valóságban is rengeteg szörnyűségnek volt már helyszíne. A múltban ez az erdő az egyik legnépszerűbb hely volt az úgynevezett „ubasute” véghezvitelére. Ez a szó azt a régi japán szokást takarja, amikor az idős, legyengült, a társadalom számára már „hasznavehetetlen” embereket a rokonaik kikísérték egy elhagyatott helyre, majd otthagyták őket. Az idősek aztán hamarosan éhen, vagy szomjan haltak. Sokak szerint ezek a magukra hagyott lelkek azóta is a fák között kísértenek. Legalább ennyi halál oka volt azonban az öngyilkosság is Aokigaharában. Az állatok igen alacsony létszáma miatti síri csend közkedveltté tette az erdőt az életüktől szabadulni kívánók körében. Az ’50-es évek óta több mint ötszázan követtek el itt öngyilkosságot! Az évek előrehaladtával egyre többen és többen döntöttek úgy, hogy a misztikus rengeteget választják haláluk helyszínéül. A megdöbbentően nagy szám miatt a 70-es évektől kezdve tartanak amolyan „holttest-keresést” rendőrök, újságírók és civilek részvételével, melynek során megkeresik, összegyűjtik a hullákat, hogy aztán családjuk eltemethesse őket. Emellett japán és angol nyelvű táblákat is sokfelé helyeztek el, amelyeken életigenlő, bíztató mondatok fogadják az elkeseredett látogatót. 2004-ben egy, a „Fák tengere” című, Aokigaharáról szóló japán film rendezője által elejtett mondat miatt egy új célközönsége is lett a helynek. Takimoto Tomojuki ugyanis azt állította, hogy forgatás közben egy majdnem egymillió forinttal megtömött pénztárcát talált a fák között, amelyet valószínűleg egy halálba készülő dobott el utolsó perceiben. Azóta meggazdagodni vágyók is előszeretettel próbálkoznak hasonló, pénz és értéktárgyak utáni kutatásokkal az erdőben. Érthető okokból rengeteg rémtörténet és kísértethistória kering szerte a világon, melyeknek Aokigahara a főszereplője. Több olyan elbeszélés is van, amelyben saját tapasztalataikat osztják meg az odalátogatók, akik hátborzongató élményekkel gazdagodtak a túra során… Ezek közül olvasható most az egyik legrészletesebb, ismeretlen eredetű írás, ami egy, az erdőt végső elkeseredésében felkereső ember története. A kis noteszt, amibe ezeket a sorokat alig olvasható kézírással feljegyezték, egy nagy kiterjedésű vértócsa mellett találták meg Aokigahara sűrűjében, 2012. március 31-én, egy szokásos holttest-kereső akció felderítői. „Aokigahara egekig nyúló fáinak sötét és véres történelme van. Japán és a világ különböző részeiről érkező turisták a tizenkilencedik század óta ugyanazzal a céllal jöttek ide: hogy véget vessenek életüknek a „Fák Tengerében”. Ma, 2012. március 28-án én is emiatt látogattam erre a hírhedt helyre. Nem voltam még teljesen biztos a döntésemben… régóta motoszkál a gondolat a fejemben, sokat tanakodtam rajta, hogyan kéne csinálni a dolgot. Először adta magát az ötlet: felakasztom magam egy hatalmas fa vastag ágára. De aztán eszembe jutott, mi lesz, ha nem törik ki a nyakam és hosszú percekig, akár órákig csak lógok ott szörnyű kínok között? Nem akartam sokáig szenvedni. Azt akartam, hogy hamar vége legyen… felmerült, hogy gyógyszert szedek be, de az nem biztos megoldás. Melyik gyógyszerből és mennyit kéne bevenni, hogy ne csak kihányjam, vagy rosszul legyek, aztán valaki megtaláljon és kimossák a gyomrom? Aztán bevillant, hogy halálos sebet ejtek magamon. Vettem is egy nagyon éles borotvát, amit magammal vittem az erdőbe. Azonban a következő néhány óra eseményeinek köszönhetően a terveim szertefoszlottak és sokkal inkább akartam elmenekülni és megóvni az életem, mint eldobni azt magamtól. Ha ez nem drámaian ironikus, akkor nem tudom, mi az. Mikor megérkeztem a Fák Tengerébe, közeledett a napnyugta. Arra gondoltam, megvárom, míg besötétedik, hogy elkerüljem a turisták kíváncsi pillantásait. Sötétedés után épeszű ember úgysem marad ezek között a fák között. Kivéve persze, ha hasonló céllal érkezik, mint én… Mikor már alig láttam valamit magam körül, elértem egy helyre, amit megfelelőnek találtam. Végig úgy éreztem azonban, hogy nem vagyok egyedül. Idegesített, hogy ilyen hétköznapi, cseppet sem emelkedett gondolatok járnak a fejemben, mint, hogy nem szeretném, ha valaki itt leskelődne a közelben és szemtanúja lenne annak, ahogyan véget vetek szenvedéseimnek. Nyugalmat akartam, emberi társaságot végképp’ nem. Úgy döntöttem, kicsit tovább megyek, beljebb a sűrűbe, hogy biztosan egyedül lehessek. Sötétedett már, de annyi világosság még volt, hogy a közvetlenül magam körül lévő dolgokat jól lássam. Először nagyon megrémített, amikor egy holttestet pillantottam meg, alig egy méternyire felettem, egy faágról lógni. Aztán örömtelien hamar felváltotta a félelmet a megnyugvás érzése. Ami olyan nehéznek, szinte már-már lehetetlennek tűnik, mégis lehetséges. Meghalhatok itt, ahogy elterveztem. Ahogy mentem előre, egyre beljebb és beljebb, további hullákra bukkantam, akik vagy felakasztva lógtak, vagy a fák alatt hevertek élettelenül. Hátborzongató volt, de ezért jöttem ide. Együtt éreztem velük. Furcsa kimondani, de felnéztem rájuk. Gratuláltam nekik a sikerhez. Aztán megint azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mármint élő ember pillantását éreztem a hátamon. Ez sokkal jobban megijesztett, mint a holtak körülöttem. Lehetetlen, hogy valaki követni tudott volna a sötétben úgy, hogy ne halljam meg, hogy a közelben lépked. Kizökkentem természetellenes nyugalmamból. A következő akasztott feje, mintha utánam fordult volna… tudtam, hogy ez nem lehetséges. Nem hiszek szellemekben, meg mindenféle legendákban. Az emberek túlmisztifikálják az öngyilkosságot és úgy általában a halált. A nap teljesen lenyugodott. A Szél-barlanghoz tartottam. Szerettem volna, ha a világnak ezt az apró kis szépségét látom utoljára, mielőtt itt hagyok mindent. De a sötétben megbotlottam és elestem az ösvénynek alig nevezhető, sűrűn benőtt kis csapáson. Egyszer csak rádöbbentem, hogy az átláthatatlan rengeteg közepén vagyok, koromsötét van, és nem tudom, merről jöttem, vagy merre kéne tovább mennem, hogy a barlanghoz jussak. Nem kellett sok idő, hogy észrevegyem, a sötétben letértem a napközben is alig kivehető régi kis csapásról. Ahogy a fák sűrű össze-visszaságában vergődve próbáltam visszatalálni egy ismerős ponthoz, egyre több és több holttest került a szemem elé. Elődeim is a csendes, eldugott zugokat kereshették az utolsó percekre, vagy úgy jártak, mint én, elvesztek ezen a borzalmas helyen és nem látták értelmét további bolyongásnak, inkább minél hamarabb túl akartak esni