A holtak beszélnek hozzánk

Igen. És nem őrültem meg, nem találkoztam médiummal, magam sem váltam azzá, és a spiritualitás továbbra is kizárólag kulturális érdekesség szintjén érdekel, de úgy nagyon. Ennek a témának azonban még ehhez sincs köze, annál inkább köze van a tudományhoz, mely segít szóra bírni akár a több száz éves, már lebomlott holttesteket is. Láttatok már legalább egy részt a Doktor Csont elnevezésű sorozatból, melynek a címe olyan szinten van elbaltázva, hogy az ember csak végső kétségbeesésében kapcsol oda? Nos, ebben a sorozatban a holtakból a tudósok elé már csak a csontok, időnként húscafatos csontok jutnak el, és azokból derítik ki a bűntény körülményeit.   Az Egyesült Államokban valóban működnek ilyen tudósok, úgy hívják őket, hogy a temető detektívjei. Ezek a szakemberek a holttestek vizsgálatára specializálták magukat. A boncolás nem újdonság, mindenki tudja, hogy a feltárt tetem sokat elárul a haláláról, de a csontok finom elemzése még nem olyan régi lehetőség. Szerencsére a tudomány már ott tart, hogy akár 100, vagy 200 éves csontokból is rengeteg információ kiszűrhető. James Starrs ennek a módszernek a kifejlesztője, tudása, és ultramodern laboratóriumi háttere leginkább a rendőrség érdeklődését keltette fel. Starrs gyerekkora óta Sherlock Holmes rajongó volt, igazi szerelmese lett az oknyomozásnak, nem véletlen hát, hogy akit és amit tud, azt szóra bírja, ha máshogy nem, hát a csontjai segítségével.   Kegyeleti okokból nem mindenkinek tetszik, amit csinál, hiszen időnként múltbeli lezáratlan ügyek miatt, vagy új bizonyíték felmerülése esetén bizony a holttesteket, vagy már csak csontokat a sírból ki kell ásni. Sokan nem nézik jó szemmel, hogy háborgatja a halottakat. Viszont rengeteg követője és támogatója is akad; történészek, régészek, természettudósok, akik szintén örömmel tárják fel a múltat, és ismerik meg egyes személyek halálának az okát és körülményeit.   Természetesen Starrs tudománya az aktív nyomozások területén is nagy szolgálatot tesz. A boncolás mellett már alkalmazzák a csontok vizsgálatát is, mellyel közelebb kerülhetnek a bűnügy megoldásához, és számos esetben kiderül, hogy sok rejtélyes haláleset nem is annyira rejtélyes.   Nálunk, Magyarországon ilyen finom, részletező csontvizsgálatnak nem vetik alá az ismeretlen csontokat, a legtöbb esetben DNS vizsgálatot rendelnek el. A csontokból (medencecsont) megállapítják az elhunyt nemét, a hosszú csöves csontok szivacsos szerkezetéből következtetnek a korára 4-5 év eltéréssel, és 5-10 cm eltéréssel a testmagasságára. Az izmok csontokhoz tapadásából a testalkatra lehet következtetni, arra például, hogy egy fejlett izomrendszerű atlétáról lehet-e szó vagy egy soványabb emberről. A DNS vizsgálat is nagyon drága mulatság, de az FBI tulajdonában lévő lágyrész rekonstrukciós számítógépes program, mely 5-7 változatot rajzol meg a koponya alapján az arcból 3,5 millió dollárba kerül, és van még egy ennél fejlettebb program is, amit el sem adnak. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon nem tudnak elvégezni a tudósok hasonló vizsgálatokat, hanem azt, hogy anyagi okoból nagyon meg kell fontolniuk, hogy alkalmazzák-e ezeket a bűnügyek felderítésénél. A természettudósok, paleontológusok, régészek például a régészeti tárgyi leletek mellett az emberi csontmaradványokat elemezve jutnak minden olyan következtetésre, melyeket aztán mi egyszerű laikusok a történelemkönyvekből tényekként ismerünk.       forrás. bien.hu

A holtak hangja

A technológiai fejlődés adta lehetőségek spirituális kiaknázásáról és a szellemekkel való kapcsolatfelvétel tudományos lehetőségéről először Thomas Alva Edison nyilatkozott 1920. október 30-án, nem kisebb sajtóorgánum, mint a Scientific American hasábjain. Az akkor 73 éves feltaláló beváltotta, hogy olyan eszköz létrehozásán fáradozik, amelyet a másik életben élő személyiségünk meg tud mozgatni, vagy hatással lehet rá. Ez volt az első próbálkozás azok közül, amelyek a szellemekkel való kapcsolatteremtést technikai eszközökkel kívánták megvalósítani, de Edison halála miatt a szerkezet befejezése már nem sikerülhetett. Tizenöt évvel később, a rádió tökéletesítésén fáradozó Guglielmo Martoní szintén egy, a szellemvilággal kapcsolatot létesítő készüléken dolgozott, de Edisonhoz hasonlóan ez a készülék sem készülhetett el a fizikus 1937-ben bekövetkezett halála miatt.   Bár a háború kitörése az ilyen kísérleteknek véget vetélt a technika fejlődésére óriási hálással volt. Hatalmas fejlődésnek indult az elektronika, a rádiózás és szinte mindenféle kommunikációs tevékenység. Megvalósul! a televízió, a rögzített képfelvételek nagy távolságra történő továbbításának eszköze, és a sort még hosszasan folytathatnánk. A rádió a háború mindennapos, elengedhetetlen eszközévé vált, és a hangok lemezre rögzítése sem jelentett már újdonságot. A 40-es évek közepén azonban egyre több olyan megmagyarázhatatlan eseményről érkezett jelentés, amikor a bombázókötelékeket irányító és figyelő rádióállomások furcsa zörejeket, emberinek tűnő hangokat, beszédfoszlányokat, sőt később konkrét üzeneteket is fogtak az éterből. Csakhogy ezeknek az üzeneteknek a feladói olyan pilóták voltak, akik napokkal, heteken korábban hős halált hallak légi hadviselés során… A halott pilóták adásai általában vagy egy már ismert eseményre, egy adott bárd cselekményre vonatkoztak, vagy közvetlenül a pilóta családjának, feleségének szóló személyes üzenetek voltak.   Természetesen akkor mindezt az ellenség dezinformációs tevékenységének tartották, és a rádiósok közül csak kevesen vélték úgy, hogy az üzenetek valóban a túlvilágról jöttek. Húsz évnek kellett eltelnie, míg egy svéd feslő, zenész és filmproducer különös véletlen esete felkeltette a tudomány érdeklődését a titokzatos, semmiből jövő hangok iránt A svéd művész, Fridorich Jürgenson vidéki villája közelében madárhangok rögzítése közben valami mást is felvett hordozható magnetofonjára, ami halk emberi hangoknak, svéd ás norvég beszédnek tűnt. Mivel a villa melletti parkban akkor Jürgonsonon kívül senki sem tartózkodóit, a filmproducer úgy vélte, egy rádió adását sikerült rögzítenie, és mivel meglehetősen furcsállta a dolgot megismételte kísérletét Ismét kiment a parkba, és miután meggyőződött róla, hogy a közelében senki sem tartózkodik, bekapcsolta a magnót A visszajátszott felvételen ekkor újabb hangokat lehetett felfedezni, amelyek tulajdonosai ezúttal közvetlenül Jürgonsonhoz szóltak azt állítva, hogy az ő rokonai. A svéd kísértetei éveken át tartottak, majd 1964-bon megjelent Hangok a világűrből (Voices From The Universe) című könyvében bemulatta mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket fel évtized alatt sikerüli összegyűjtenie. A technikai spiritizmus tehát nem a képzelet szülötte. Több mint spiritizmus, de még nem igazi tudomány. A semmiből jövő titokzatos hangok létezése viszont alátámasztja a paranormális jelenségek létezéséi, míg a Bender-Jürgenson kísérletek Dr. Konstantin Raudlve eredményeivel és a goniométerrel kiegészülve egyértelműen új irányt szabnak a parapszichológiai kutatásoknak és talán a spiritizmus fejlődésének is…   forrás: paranormal.hu

Az indiai Aghori-szekta – akik a holtak húsából esznek vallási szertartásaikkor

Turistariogató fogásnak is beillene az indiai Aghori-szekta egyre fogyatkozó képviselőinek a bemutatása. Ismeretterjesztő filmek időről, időre előveszik a hinduk szent városa, a Gangesz parti Varanasiban élő aszkéták, európaiak számára hátborzongató emberevő szokásait. Az igazi aghori emberi koponyából készült „edényből” eszik, iszik. Nem véletlenül hívják, hívták a benáresi aszkétákat koponyahordozóknak. Az aghorik a Gangesz partján füstölgő halottégető máglyák hamuját a bőrükbe dörzsölve tisztítják meg testüket és lelküket. A koponyákból pedig időnként emberhúst esznek. A tűzben hamvadó tetemek elcsent maradványaiból csapnak rituális lakomát. Azért nem kannibálokról van szó. Az aghorik a halottak húsát Siva isten húsaként tisztelik, és nem éhük csillapítása, inkább hitük gyakorlása, lelkük megtisztulása miatt fogyasztják, mert ezzel az anyag állandó átalakulására emlékeztetik magukat. Az „igazi” aghori nem törődik azzal, hogy mit fogyaszt el, vizeletet is iszik, és székletet, hányást vagy a hullák püffedt húsát is megeszi. Ehhez képest nem tartják tiszta aszkétáknak őket, mert elutasítják a szigorú önsanyargatást. Régebben az emberáldozatoktól sem riadtak vissza, sőt, saját testük egy-egy darabját is hajlandóak voltak feláldozni, és a halálrítusokon felül kemény hatha-jóga gyakorlatokat végeztek. Száz-százötven évvel, ezelőtt még száz-kétszáz aghori élt Varanasiban, manapság húsznál is kevesebben lehetnek.

A halottidézés 5 módja

Mint láthattuk, már az írott történelem hajnalán találunk beszámolókat olyan személyekről, akik megidézték a holtak szellemét és kérdéseket tettek föl nekik. Sőt, forrásainkból nagy vonalakban még az is rekonstruálható, hogy milyen szertartásokat végeztek ennek érdekében…  E téren a bibliai szöveg a legszűkszavúbb, ami nem csoda: az ótestamentumi iratok összeállítói, a szigorú vallási törvények értelmében, igyekeztek minél kevesebb részletet megörökíteni e kárhozatos praktikákról. Az antik Hellaszban, ahol nyilvános szentélyei voltak egyes alvilági isteneknek, jóval liberálisabb felfogás uralkodott. A rendelkezésünkre álló forrásokból mindenesetre egyértelműen kiderül, hogy a nekromantikus rítusoknak két fő összetevője volt: az áldozat és az invokáció, azaz a holtakon uralkodó istenekhez intézett könyörgés. Az áldozatnak kettős célja volt. Egyrészt mintegy „megvesztegették” vele a holtakat felügyelő isteneket, hogy rövid időre bocsássák el alattvalóikat a hatalmuk alól, és a fölöttük való rendelkezés jogát ruházzák át a rítus végrehajtójára. A nekromanta így ideiglenesen isteni hatalommal bír: képessé válik rá, hogy parancsoljon a holtaknak, és kérdései megválaszolására kényszerítse őket. Az áldozat második, nemkevésbé fontos funkciója, hogy rövid időre hasonlatossá tegye a holtat az élőhöz. Máskülönben a szellem – aki lényegénél fogva más világba tartozik, mint megidézője – nem tudna kommunikálni a nekromantával. Az így nyert hasonlatosság természetesen múlékony és felszínes. Sem Odüsszeusz, sem Aeneas nem volt képes megérinteni az elhunytak lelkét; mintha csak füstfoszlányokat akartak volna ujjaik közé ragadni. Később majd látni fogjuk, hogy a leghatalmasabb nekromanták bizonyos titkos rítusok segítségével állítólag fizikai valójukban is meg tudták idézni az elhunytakat; ehhez azonban a két hős tudománya kevés volt, hisz ők a legjobb esetben is csak afféle botcsinálta mágusoknak számítottak. A hasonlatosság elvéből következik, hogy az áldozatot valami életet hordozó, életadó anyagból kell bemutatni, hiszen csak ez kölcsönözhet a szellemnek életerőt. A nekromanta rítusokban az áldozatnak ötféle típusát különböztethetjük meg. 1. Italáldozat. Az ital lehetett víz és mézes tej is, leggyakrabban azonban a bort használták erre a célra. Csupa életet hordozó, erőt adó, tápláló folyadék. A bor kiemelt szerepe részint azzal magyarázható, hogy átmelegíti a kihűlt tagokat, mintegy életet lehelvén beléjük; részint pedig azzal, hogy hasonlatos a vérhez. 2. Ételáldozat. Odüsszeusz fehér daraliszttel köríti az áldozógödröt, de az ételáldozatra való utalást láthatunk abban is, ahogy az endori boszorkány a sikeres halottidézés után megvendégeli Sault. Mint emlékezhetünk rá, ő is fehér lisztből gyúrt lepényt süt királyi vendégének (sőt, még egy hízott borjút is levág, ez azonban már az állatáldozat témakörébe tartozik). 3. Véráldozat. Valamennyi áldozatfajta közül ez a legjelentősebb; a nekromantikus szertartások elmaradhatatlan eleme. A vér az élet ősi hordozója, és a halottak meg vannak fosztva tőle; nyilván csillapíthatatlan, mohó szomjúság gyötri őket utána. Ha a nekromanta a sikeres megidézést követően nem végzi el előírásszerűen az elbocsátás szertartását (amiről, ellentétben a hívással, alig van adatunk), a halott az élők között marad, és megpróbálja elorozni a vérüket: vámpír lesz belőle. 4. Állatáldozat. Minél nagyobb szabású a szertartás, annál több állatot kell áldozatul adni maguknak a holtaknak és a fölöttük uralkodó isteneknek. Az állatokat kivéreztetik, majd elégetik. A nekromancia alapszabálya, hogy a feláldozott állatoknak mindig feketéknek kell lenniük; a fekete szín az éjszakára és a sötétségre utal, s ezek ősidők óta a halál, az elmúlás jelképei. Számos nekromantikus szertartás meddő nőstényállatok feláldozását írja elő. Ez első pillanatra furcsának tűnhet, nyomban rábukkanunk azonban a magyarázatra, ha belegondolunk a rítus mélyebb szimbolikájába. A nekromantikus áldozatnak ugyanis az élettel kell kapcsolatban lennie, nem pedig a termékenységgel. Ez az oka annak, hogy egyes közkeletű áldozattípusok – sperma, vetőmag, rituális nemi aktus – a nekromanciában sohasem használatosak. 5. Emberáldozat. A legszörnyűbb, egyben azonban a leglogikusabb áldozatfajta. Ugyan mi adhatná vissza hathatósabban az életet egy időre a halottnak, mint egy eleven emberi lény föláldozása? Emberáldozatról direkt módon sem az Odüsszeiában, sem az Aeneisben nem olvashatunk, a szövegek gondos áttanulmányozása után azonban a szemünkbe tűnik egy aggasztó momentum. Közvetlenül a nekromantikus szertartás leírása előtt mind Odüsszeusznak, mind Aeneasnak meghal egy társa. A haláluknak ugyan semmi köze nincsen a rákövetkező rítushoz (Elpénór részegen a nyakát szegi Kirké házában, Misenus pedig a tengerbe zuhan és megfullad), a baljós egybeesés azonban sokatmondó. Aligha kételkedhetünk benne, hogy itt a rituális emberáldozat emléke sejlik föl a szövegek mögött. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a holtaknak bemutatott ital-, étel-, vér-, állat- és emberáldozat az ókorban csaknem mindenütt bevett gyakorlat volt; egy etruszk sz*rkofágon még olyan jelenettel is találkozhatunk, ahol a sírjából kikelt múmiaszerű tetem együtt lakomázik a gyászolókkal! Ez azonban nem nekromancia! Az ilyen szertartásoknak mindig engesztelő jellegük volt: azért végezték el őket, hogy megakadályozzák a halott visszatérését, elhárítsák az élők iránt táplált rosszindulatát. Mivel holtában nem juthatott hozzá az ételhez, italhoz, vérhez stb., a hátramaradottak inkább önként felajánlottak neki egy keveset áldozat gyanánt, mintsem vállalják a kockázatot, hogy erőszakkal szerzi meg őket magának. A nekromanta mágikus rítusaihoz éppen azért tapad annyi sötét és blaszfém vonás, mert ő fordít egyet ezen az okoskodáson: azért áldoz az elhunytaknak, hogy megidézze őket. Ami az invokációt illeti, a nekromantának ilyenkor az alvilág sötét isteneihez kell fohászkodnia: Hádészhoz, Perszephonéhoz, Hekatéhoz és a Fúriákhoz. Ezek az istenalakok – talán az egy Perszephoné kivételével – cseppet sem kegyes szívükről és jóindulatukról nevezetesek, a nekromantának tehát ugyancsak vigyáznia kell, nehogy magára haragítsa őket. A Fúriák – görög nevükön erinnüszök – szörnyűséges banyák, akik vénebbek Zeusznál és az olümposzi isteneknél, és semmibe veszik a hatalmukat: hajukban kígyók tekergőznek, szénfekete testüket csúf denevérszárny repíti, kutyapofájukból vérben forgó szemek villognak elő, ahogy rézszöges korbácsukat csattogtatva vetik magukat az áldozataikra. Hárman vannak; a nevük Tisiphone, Alecto és Megaera. Még náluk is félelmetesebb azonban Hekaté, az éj királynője, aki elfátyolozott arccal, kezében fáklyával jelenik meg a keresztutaknál, olykor pedig alvilági kutyafalka kíséretében kóborol a holdfényes temetőkben. Ő a nekromanták patrónusa és védistene; tőle tanulták a halottidézés mesterségét Médeia és Kirké is, akik a leányai voltak. Az ilyen isteneket nem lehet hebehurgya módon, nyakra-főre szólongatni; az invokációk szövege a varázslók legféltettebb titka volt, nemzedékről nemzedékre adták tovább a tiltott igéket, s ölni is képesek voltak, hogy megakadályozzák avatatlan kézbe jutásukat. Később, a kereszténység diadala után, az antik istenek fokozatosan démonokká, alvilági lelkekké korcsosultak a közfelfogásban; és ezzel párhuzamosan egyre inkább elmosódott a határvonal a nekromanták és a fekete mágusok között. Mutatóba idézünk egy ilyen

Dartfordi temető titka!

A Dartford temető körül rengeteg történet kering, ami évről évre turisták ezreit vonzza magához. A következő történetet egy szemtanú meséli el: Abban az időben középiskolás voltam. A barátaimmal kalandot kerestünk Halloween éjszakáján és a választásunk a Dartford temetőre esett, ami Green Lake-ben volt. A temető csak 20 percre volt, ezért úgy döntöttünk, hogy este 10 körül elmegyünk, és átvizsgáljuk a helyet. Miután megérkeztünk, nem volt semmi különös a temetőn. A két barátommal besétáltunk, és az egyetlen fényforrás a sírköveken tükröződő holdfény volt. Volt ott egy mauzóleum, amiben állítólag olyan gyerekeket temettek el, akik gyermekbénulásban haltak meg. Ahogy sétáltunk, ráléptem egy sírra, és egy jéghideg tapintást éreztem a lábamon. Mintha megragadott volna. Feliratot kerestem a sírkövön, de az már túl kopott volt ahhoz, hogy olvasható legyen. Amikor odaértünk a mauzóleumhoz, úgy döntöttünk, hogy ráülünk. A legenda szerint ha valaki ráül, lelöki valami láthatatlan onnan. Csak a barátom, Josh és én tudtunk erről a próbáról. Üldögéltünk, rágyújtottunk, és kezdtünk csalódottak lenni. Úgy döntöttünk, hogy lelépünk. Ahogy Josh és Én leugrottunk, azt láttuk, hogy a barátunk nagy hévvel esik le a sírról, mintha valaki lelökte volna. Nagyon megijedt és mondta, hogy ne szórakozzunk, mert egyáltalán nem vicces. Mi győzködtük, hogy egész végig előtte álltunk, lehetetlen, hogy mi löktük volna le. Milyen érdekes, hogy pont az a személy érezte, hogy valami lelöki a sírról, aki nem is tudott a próbáról. Elmeséltük neki az egészet, és eléggé meg volt ijedve. Soha többé nem mentünk vissza a temetőbe. forrás: ghosthun.gportal.hu