A legprovokatívabb pornográf művészfilmek 2000 óta
Az olyan hatvanas-hetvenes években forgatott erotikus filmtörténeti klasszikusok, mint A nap szépe, az Érzékek birodalma, az Utolsó tangó Párizsban, az Erkölcstelen mesék vagy a Caligula kikövezték az utat napjaink erotikus művészfilmjei előtt, amelyek a testiség és a nemi vágy fülledt labirintusába kalauzolnak bennünket. Intimitás (Intimacy) Patrice Chéreau 2001-es filmjének alaphelyzete az Utolsó tangó Párizsbant idézi: a csaposként dolgozó Jay (Mark Rylence) szerda esténként találkozik Claire-rel (Kerry Fox), légyottjaik pedig nem szólnak másról, csak a szexről. Ki nem mondott egyezségük értelmében egymás nevét sem tudjak, és nem is kérdeznek egymásról semmit. Jay már túl van egy sikertelen házasságon, és habár viszonyuk eleinte tényleg kizárólag testi síkon zajlik, Jay mégis beleszeret a nőbe, akit az egyik nap követni kezd, ezzel pedig egy olyan érzelmi lavinát indít el, ami komoly veszélybe sodorba kapcsolatukat. Az Arany Medvével jutalmazott buja lélektani alkotás végső soron a szerelemről, illetve annak hiányáról szól, Jay és Claire hardcore szexjelenetei pedig arról váltak hírhedtté, hogy a színészek nem szimulálták őket. Többek között egy ténylegesen végrehajtott orális kényeztetést is láthatunk az Intimitásban, amit bemutatása óta az francia új extremitás stílusirányzat egyik korai előképének tartanak. Ken Park Larry Clark negyedik egész estés játékfilmje, a 2002-es Ken Park provokatív hangvétele és a benne ábrázolt helyenként kifejezetten botrányos aktusok miatt sokakat megbotránkoztatott bemutatása idején. Gondoljunk csak arra a bizarr jelenetre, amikor Claude (Stephen Jasso) apja holtrészegen hazaérkezik, majd megpróbálja orálisan kielégíteni a saját fiát, akit egyébként azért terrorizál megállás nélkül egész nap, mert szerinte nem eléggé férfias. A forgatókönyvet Larry Clark kérésére Harmony Korine (Spring Breakers – Csajok szabadon) dolgozta át Clark saját történeteit és karaktereit felhasználva, ami csak úgy tobzódik a leplezetlen testiségben: Shawn (James Bullard) saját barátnője anyjával, Rhondával (Maeve Quinlan) folytat titkos viszonyt, Tate (James Ransone) pedig a fulladásos szexjátékokra gerjed, de nagyszülei meggyilkolása is jócskán felizgatja. Peaches (Tiffany Limos) sem veti meg az édeshármast, és örömmel bújik ágya Shawnnal és Claude-dal, de a tabudöntögető film végén azért Ken Park rejtélyes öngyilkosságának okára is fény derül. Álmodozók (The Dreamers) Az Utolsó tangó Párizsban 75 éves olasz rendezőjét, Bernardo Bertoluccit 2011-ben tiszteletbeli Arany Pálmával jutalmazták a Cannes-i Filmfesztiválon, ezt a rangos díjat rajta kívül pedig eddig csak hárman: Woody Allen, Clint Eastwood és Agnès Varda vehette át. Bertolucci 2003-ban filmesítette meg Gilbert Adair 1988-as Álmodozók című regényét, a forgatókönyv adaptálását pedig magára a szerzőre bízta, akinek története az 1968-os párizsi diáklázadások idején játszódik. A film főszereplői egy francia testvérpár, Isabelle (Eva Green) és Theo (Louis Garrel), akik a viharos történelmi időszakban egyedül maradnak szüleik hatalmas lakásában. Nem sokkal később az utcán botlanak bele Matthew-ba (Michael Pitt), az amerikai diák csak néhány napja érkezett meg Párizsba, ők pedig úgy döntenek, hogy befogadják magukhoz. Szokatlan erotikus játékokba kezdenek, például meztelenül alszanak az ágyban vagy egymás előtt maszturbálnak, ám az egyre hevesebbé és bonyolultabbá váló érzelmi háromszög végül alaposan próbára teszi mindhármukat, miközben az édeshármas nem nélkülözi a vérfertőzés gyanúját sem. Az Álmodozók egy ifjúkori fülledt beavatási szertartás krónikája, minek során a három fiatal kéz a kézben kalandozva fedezi fel saját érzelmi és nemi identitását. A barna nyúl (The Brown Bunny) Vincent Gallo első egész estés játékfilmje az 1998-as Buffalo ’66, avagy a megbokrosodott teendők (Buffalo ‘66) volt, felejthetetlen függetlenfilmjét pedig joggal nevezi saját remekművének. Emlékezetes rendezői debütálásával ellentétben második filmje, A barna nyúl azonban már korántsem sikerült ilyen jól, Roger Ebert például azt nyilatkozta róla, miután bemutatták a 2003-as Cannes-i seregszemlén, hogy “ez a film a fesztivál történetének eddigi legrosszabb alkotása.” Az 54 éves amerikai színész-rendező maga írta a forgatókönyvet, ami egy magányos, bűntudattól szenvedő motorversenyző, Bud Clay (Gallo a főszerepet is magára osztotta) körül forog. A jóképű, ám melankolikus hangulatú férfi céltalan utazásai során több nővel is összeszűri a levet, mégis képtelen szabadulni egykori szerelme, Daisy (Chloë Sevigny) emlékétől, akivel a film végén mégis újra összehozza a sors. Habár egy cameo erejéig az első amerikai szupermodellként számon tartott Cheryl Tiegs is feltűnik ebben a nyers és érdes filmben, A barna nyúl körül elsősorban emiatt a fináléban látható találkozás kapcsán alakult ki nagy médiafelhajtás: Sevigny ugyanis a kamerák előtt egy nem szimulált orális szexjelenetben kényezteti hosszan Gallót. 9 dal (9 Songs) “A 9 dal úgy néz ki, mint egy pornófilm, de olyan érzést kelt, mint egy szerelmesfilm”, írta Michael Winterbottom 2004-es alkotásáról találóan a Guardian kritikusa. A brit rendező kéjsóvár látomása egy angol geológus, Matt (Kieran O’Brien) és egy amerikai vendéghallgató lány, Lisa (Margo Stilley) tizenkét hónapos viszonyának legérzékibb pillanatait eleveníti fel. Ezek az intenzív emlékek és intim szexuális élmények kilenc rockkoncerthez kapcsolódnak, amire együtt mentek el – erre a kilenc, számukra jelentéses dalra utal a film címe is, amelyek között találhatunk Elbow-, Franz Ferdinand- és Michael Nyman-szerzeményeket is. A két főszereplő valódi szexjelenetei bővelkednek a különféle expliciten ábrázolt nemi aktusokban, amelyekről komoly vita alakult ki azt illetően, hogy vajon hozzájárultak-e művészi értelemben a film jelentésrétegeihez vagy esetleg csak a hatásvadászat kedvéért lépték át a készítők velük a pornográfia határát. Az tény, hogy Winterbottom nem ismert határokat, hiszen például ez az egyetlen olyan brit mainstream mozi, amiben férfi ejakuláció látható. Legyen bármennyire is tabudöntögető ez a film, a 9 dal egy merész és lázas vízió a testi gyönyörökről. A pokol anatómiája (Anatomie de l’enfer) A 67 éves Catherine Breillat több alkalommal is élt már pályafutása során a megbotránkoztatás eszközével, és nincs ez másképp 2004-es filmjében sem, amit az 1999-es Románc (Romance) folytatásának szánt. A francia rendezőnő saját Pornocracy című könyvét vette alapul, a férfi főszerepet pedig az ismert olasz pornósztárnak, Rocco Siffredinek adta, aki már második alkalommal dolgozott együtt Breillat-val. A történet főszereplőinek nincs neve: a nő (Amira Casar) öngyilkosságot kísérel meg egy melegdiszkó vécéjében, ám nem jár sikerrel, nem sokkal később pedig felbérel egy homoszexuális férfit (Rocco Siffredi), hogy töltsön el vele négy napot és négy éjszakát egy messzi házban, ahol senki sem zavarja őket. Breillat mélyen szántó szexuálpszichológiai tanulmánynak szánta erotikus filmdrámáját, ami bővelkedik a férfi és női meztelenségben, illetve nemi szerveik látványában,