Így festett a világvége
3,26 milliárd évvel ezelőtt – vagyis jóval a dinoszauruszok előtt – egy hatalmas, nagyjából 60 kilométer átmérőjű kisbolygó csapódott a Földbe. Geológusok most egy vizsgálatbanrekonstruálták, mi is történhetett a kataklizma során, és kiderült, hogy jóval komolyabb eseményről van szó, mint azt korábban gondolták a tudósok. Norman Sleep és Donald Lowe, a tanulmányt jegyző két tudós szerint 37 és 58 kilométeres szélességű, tehát másfél-két budapestnyi lehetett az ütközésben részt vevő meteor, vagyis nagyjából ötször akkora, mint a dínók kipusztításával vádolt, később érkező társa. A hatalmas szikladarab a számítások szerint 72 ezer kilométeres óránkénti sebességgel mozgott az ütközés előtt, a karambolban keletkezett kráter nagyjából 500 kilométeres lehetett. Ez a kráter az azóta eltelt idők alatt végbement eróziós folyamatoknak és más hatásoknak köszönhetően már nem egyértelműen felismerhető, de a kutatócsoport azonosított néhány olyan dél-afrikai és nyugat-ausztráliai nyomot, ami egyértelműen bizonyítja a karambol tényét. A karambol a teljes földgolyón érzékelhető, a Richter-skála szerinti 10,8-es földrengést okozott, a szétterjedő lökéshullámok miatt leomló, hatalmas hegyrészek és sziklatömbök újabb és újabb földrengéseivel együtt összesen nagyjából fél órán át volt ilyen méretű szeizmikus aktivitás. A Kelet-Japán partvidéket romba döntő, 2011-es földrengés öt percig tartott. A hatalmas földmozgás mellett a földkéreg lemezei is átrendeződtek, a tanulmány szerint valószínű, hogy a mai állapot pont ennek az ütközésnek köszönhető. Természetesen hatalmas, több ezer méter mélyről induló szökőárban sem volt hiány, a tanulmány szerint a hagyományos földrengések nyomán keletkező cunamikkal összehasonlíthatatlan hullámok a teljes felszínen végigsöpörtek (bár ebben sokat segített, hogy a Föld sokkal nagyobb hányadát borította víz). A földfelszínen szinte semmi sem maradt, ami ne égett volna szénné. A levegő felforrósodott, az atmoszféra porral és törmelékkel volt tele, az óceánok felső rétege felforrt. Az összezúzott szikla törmelékként repült fel olyan magasra, hogy a légkörben mozogva körbeutazta a bolygót, majd folyékony cseppek formájában hullott vissza a felszínre. A szakemberek szerint nagyjából egy tucat ehhez hasonló ütközés lehetett a késői nagy bombázás elnevezésű, a bolygófejlődést lezáró időszakban. A késői nagy bombázás után a nagy becsapódások száma leesett, azóta alig történt ilyen esemény. forrás: index.hu
Élet lehet a Jupiter egyik holdján!
A jeges felszín alól előtörő vizet találtak a NASA kutatói a Jupiter Europa nevű holdján a Hubble űrteleszkóp felvételein. A kitöréseket a hold déli pólusa körül fedezték fel, az eredményeket az Amerikai Geofizikai Egyesület San Franciscó-i ülésén jelentették be. Az Europáról eddig is azt tartották, hogy a jeges felszín alatt folyékony vízóceánok lehetnek, a hold eddig is a földön kívüli élet keresésének egyik elsődleges célpontja volt. Ez a mostani eredmény az első alkalom, hogy a folyékony víz jelenlétére bizonyítékot találtak a kutatók. „A déli pólus körül talált vízpára megerősíti annak lehetőségét, hogy az Europán kialakulhatott az élet” – nyilatkozta a tanulmány vezető szerzője, Lorenz Roth, a San Antonió-i Délnyugati Kutatóintézet munkatársa. „Ugyanakkor egyelőre nem tudjuk, hogy a pára valóban a jégfelszín alatti vízből származik-e.” A szakemberek szerint a vízpára valószínűleg a jégfelszín repedéseiből tör fel, de nem tudni, hogy a repedések leérnek-e a jég alatt hullámzó óceán felszínéig, vagy a pára a megolvadt jégből származik. A Hubble felvételei alapján az Europa a második hold a Naprendszerben, ahol vízpára jön létre. A Cassini űrszonda 2005-ben a Szaturnusz Enceladus nevű holdján talált vízpárát, szintén a hold déli pólusa körül. További hasonlóság, hogy a szakemberek szerint az Europán is csak akkor látható vízgőz, amikor az anyabolygójától a lehető legmesszebb kerül a keringés közben – ezt már az Enceladus esetében is megfigyelték. Ennek magyarázata az lehet, hogy a Jupiterhez (illetve az Enceladus esetén a Szaturnuszhoz) közel érve a gravitáció olyan nagy, hogy a repedések összehúzódnak. Az Europán egy 2012 decemberében készített megfigyeléssorozat fedte fel a vízpárát. A Hubble-ra szerelt spektrográf egy halvány ibolyántúli fényt vett észre a hold déli pólusa felett kialakuló sarki fényben. A sarki fény kialakulásáért a Jupiter erős mágneses mezeje felel, ami annyira felgyorsítja a hold felé tartó részecskéket, hogy azok felhasítják a felszín közelében lévő pára vízmolekuláit, az így felszabaduló hidrogén- és oxigénatomok könnyen azonosítható nyomait észlelte a spektrográf. A tanulmány társszerzője, Joachim Saur elmondta: a Hubble határait feszegetve sikerült bizonyítékot találni a jelenségre. Az igazi lehetőséget csak az űrtávcső legutolsó nagyjavítása adta meg, amit még a 2009-es STS–125-ös számú küldetés keretein belül végzett el az Atlantis űrsikló legénysége. Az Europa felé legközelebb 2022-re terveznek missziót, az Európai Űrügynökség JUICE nevű szondája a Jupiter három jeges bolygóját, a Ganimédészt, a Kallisztót és az Europát vizsgálja majd. forrás: index.hu
Szimulációk szerint hologram a világunk!
Japán fizikusok egy csoportja olyan elmélettel állt elő, amely szerint az univerzum csupán egy hatalmas hologram. Erre állításuk szerint bizonyítékokat is találtak, tanulmányukat Nature idézi. Az elmélet Juan Maldacena elméleti fizikushoz köthető, aki még 1997-ben állt elő merészteóriájával. Azt állította, hogy a világegyetem bármely háromdimenziós tartománya leírható a tartomány kétdimenziós határán kódolt információval. Szerinte a világegyetemben a gravitáció elenyészően vékony, vibráló húrokból születik, és ezek a húrok leírhatók a jól ismert fizikával. A húrelmélet egy olyan egyesített elmélet, amely mind az anyagi részecskéket, mind pedig a kölcsönhatási részecskéket piciny húroknak képzeli el. A húrelméletet (és az M-elméletet) azért hozták létre, hogy az általános relativitáselméletet és a kvantummechanikát összhangba hozzák. A húrelmélet egyik alapvető feltételezése, hogy 3+1-nél több dimenziója van az univerzumnak. Maldacena elmélete a hologramhoz hasonlóan írja le a világegyetemeket. Egy 3D univerzumban lévő jelenségek leírhatók a világegyetem kétdimenziós határán lévő részecskék megfigyeléséből szerzett információval. Magában a 3D világegyetemben a gravitációelmélet szabályai működnek, de a kétdimenziós határolófelületén már az elemi részecskék az egyszerű kvantumelméleti törvényeknek megfelelően viselkednek – így hozza össze a teória a két elméletet. Maldacena ötlete valójában nem különbözik a holográfiától, ahol a háromdimenziós tárgyak olyan képeit rögzíthetjük a kétdimenziós peremen lévő hologramon, melyből azok térbeli helyzete rekonstruálható. Maldacena elmélete lenyűgözte a fizikusokat, hiszen egyszerűbb alapokra helyezte volna a rendkívül bonyolult húrelméletet. És persze azért is, mert megoldott volna számos következetlenséget, amely a kvantumfizika és az Einsteint-féle gravitációs elmélet között áll fenn. A sejtést ugyanakkor eddig senki nem tudta bizonyítani, mert a kétféle leírás duális, a kvantumfizika és a gravitációs elmélet nem fér össze egymással. Amikor az egyik elméletben megmagyaráztak jelenségeket, azt nem lehetett megfeleltetni a másikban. És ugyanez igaz fordítva is. Ennek ellenére Maldacena sejtését sokan tényként kezelték, hiába nem sikerült bizonyítást találni. Hjakutake Josifumi, a japán Ibaraki Egyetem fizikusa és kollégái most azt mondják, hogy sikerült bizonyítékot találni Maldacena sejtésére. Hjakutake megpróbálta kiszámolni a fekete lyukak belső energiáját, azok helyzetét az eseményhorizonton és a lyukak sok más tulajdonságát is, olyanokat, amelyek a húrelméleten alapulnak. Egy másik tanulmányban egy olyan világegyetem belső energiáját próbálta kiszámolni, amelyben nincs gravitáció. A két számítás végül találkozott. Maldacena szerint a számítások helyesnek tűnnek. A fizikus jelenleg a Princetonon tanít, és nem vett részt a japán kutatásban. Szerinte a módszer érdekes, hogy ellenőrizzenek állításokat a kvantumgravitációban (ebben a kvantummechanika és a gravitációelméletet próbálják egyesíteni) és a húrelméletben. A japán csapatnak nem ez az első tanulmánya a témában, évek óta végeznek hasonló szimulációkat. Leonard Susskind, a Stanford elméleti fizikusa szerint most első alkalommal sikerült bebizonyítani azt, amiben nagyjából biztosak voltak, hogy igaz, de még senki nem állt elő bizonyítékokkal. Susskind egyébként az elsők között volt, akik elkezdtek foglalkozni a holografikus világegyetem elméletével. Maldacena szerint a japán tudósok által szimulált világegyetemek egyike sem hasonlít a minénkhez. A fekete lyukas univerzumnak tíz dimenziója van, ezek közül nyolc egy nyolcdimenziós gömböt alkot. A gravitácómentesnek egy dimenziója van, számtalan kvantumrészecskéje egy csoport idealizált húrnak felel meg, vagy harmonikus oszcillátoroknak, amelyek össze vannak kapcsolva. Maldacena szerint azonban az, hogy a két látszólag teljesen különböző világról kiderül, hogy valójában hasonlóak, reményt ad, hogy a világegyetemben lévő gravitáció egy nap sokkal egyszerűbben, például a kvantumelmélettel is megmagyarázható. Fotó: Joe Mcnally / Europress / Getty Forrás: index.hu
Fura tudományos teóriák a Mikulásról
Miért piros a rénszarvas orra, a hangsebesség hányszorosával halad a Télapó, és árt-e gyerekeknek a Mikulás meséje? Íme a legbizarabb tudományos eredmények a piros kabátos Mikulásról. Ezért piros Rudolf, a rénszarvas orra A British Medical Journal weboldalán megjelent karácsonyi összeállítás szerint a Mikulás rénszarvasának azért vörös az orra, hogy meg tudjon birkózni a repüléssel. A piros színért a kutatók szerint a Rudolf orrában lévő vörösvérsejtek a felelősek. A magas vörösvérsejtszám ugyanis elengedhetetlen a hatékony oxigénszállításhoz és a testhőmérséklet szabályozásához olyan extrém körülmények között, mint a repülés. Holland és norvég kutatók videómikroszkóppal vizsgálták meg emberek és rénszarvasok orrát, és azt találták, hogy a rénszarvasok orrában lényegesen több apró vérér található, amelyek vörösvérsejtekben különösen gazdagok. „Ezek a tényezők jól magyarázzák, hogy miért vörös Rudolf, a Mikulás szolgálatában álló rénszarvas orra és azt is jól mutatja, hogy Rudolf jól alkalmazkodott a rendkívüli megterheléssel járó munkavégzéshez.” – szögezik le a kutatók tanulmányukban. Télapó a matematikus és a fizikus szemével A Gothenburg-i egyetem matematikai tanszékének vezetője a Télapó munkáját próbálta meg számszerűsíteni. „Becslése szerint a világon nagyjából kétmilliárd gyermek él, de a Télapó nem látogatja meg a muszlimokat, hébereket, buddhistákat, így összességében csak 380 millió gyereket kell meglátogatnia„ – számolta ki Stefan Lemurell, a numerikus analízis ismert szaktekintélye. Ha feltételezzük, hogy egy családban átlagosan 2,5 gyermek található, akkor 152 millió otthont kell a Télapónak meglátogatnia, azaz kilencszázat másodpercenként. A számításba a fizikusok is beszálltak: ha feltételezzük, hogy a házak száz méterre vannak egymástól, és a Télapónak időbe telik, míg megfelelően leparkol a szánnal, bemászik a kéményen és kiosztja az ajándékokat, akkor a Télapó átlagos sebessége 90 ezer km/órásra becsülhető. Ez a hangsebesség több, mint 250-szerese. „Hasznos lenne megtudni, hogy ezt hogyan oldja meg a Télapó, mert ez áttörést hozhatna az űrkutatásban is” – nyilatkozta Maria Sundin, az egyetem Fizika Tanszékének docense. Nem káros a mítosz Sok szülő érzi úgy, hogy hazudik a gyermekének a Télapóról, és ez megingathatja a bizalmat közte és gyermeke között. A Montreali Egyetem kutatói szerint azonban erről nincs szó, a gyerekek egyfajta beavatásként élik meg a Télapó történetét. Serge Larivée, pszichológus szerint a gyermekek jelentős része magától kitalálja, hogy a Télapó nem létezik, amint logikai képességeik eléggé kifejlődnek. Amikor rájönnek az igazságra, a gyermekek elfogadják a játékszabályokat és továbbra is úgy tesznek, mintha hinnének a Télapóban. „Ez egyfajta rituális beavatás, amelyben a gyermekek elfogadják, hogy többé már nem kisbabák”. A kérdést egyébként már 1896-ban is vizsgálták a kutatók, és arra jutottak, hogy a gyermekeknek csak két százaléka érzi magát elárulva, amikor kiderül, hogy a Télapó nem létezik, és ez az arány napjainkra sem változott. A ma ismert piros kabátos Mikulás A Mikulás eredete tisztázott kérdés, ám a ma ismert piros kabátos, szőrmegalléros Mikulás egyelőre komoly viták tárgya. A legtöbben úgy vélik, hogy a vidám külsejű Mikulás az eredeti legenda része, ám ez csak részben igaz. A ma élő Mikulás-kép elterjedése nagyban a Coca-Colának köszönhető. Az üdítőital gyártó ezzel a figurával népszerűsítette üdítőitalát 1931-től. Egy kutató azonban rábukkant a New York Times 1927-es számában egy cikkre, amely azt ecsetelte, hogy a gyerekek a Mikulást a piros kabátjával kötik össze, így ez az elmélet megdőlt. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a mai piros ruhás Mikulás, egy archaikus Mikulásképet őrzött meg. A korai kereszténység idején ugyanis a püspökök hagyományos viselete a fehér-vörös volt, és csak később vált a lila szín meghatározóvá. Miklós püspök, a mai Mikulás őse, pedig ebben a korban élt és hajtotta végre jócselekedeteit. Aki ennél is több részletet szeretne megtudnia a Mikulást övező tudományos kérdésekről, az iratkozzon be a Wisconsin Egyetem Santa Claus kurzusára. forrás: borkabatbolt.hu
Mi is pontosan a halál előtti fény?
[dropcap]Az agy elektromos aktivitásának átmeneti növekedése okozhatja a szív megállása után észlelet „fényélmény”.[/dropcap] A Michigani Egyetemen patkányokon figyelték az agy „haldoklásának” pillanatait neurofiziológiai szempontból. A patkányokat szívverésük megállításával a klinikai halál állapotába juttatták, abba, amikor az agy már nem kap vért. A kutatók elektroenkefalográffal figyelték a 9 patkány agyi tevékenységét, és azt tapasztalták, hogy a szív utolsó dobbanását követő 30 másodpercben jelentősen megnövekedett az összehangolt agyi aktivitás, mely nagyon is „tudatánál” lévő és felfokozottan működő agyra utal, ráadásul aktívabbra, mint normál ébrenléti állapotban. Főként a magas frekvenciájú agyhullámok – az úgynevezett gammarezgések – ugrottak meg. Embereknél ez akkor mutatkozik, amikor megpróbálnak összekapcsolni információkat az agy különböző részeiből. Az amerikai kutatók csaknem ugyanolyan agygörbét rögzítettek az összes patkánynál, ami a jelenség általánosságát támasztja alá. Emberek esetében a halálközeli állapotból visszatérők ötöde számol be „túlvilági élményről”: fehér fényű látomásról, élete lepergéséről, vagy arról, hogy „felülemelkedve magán” kívülről látta a testét és annak környezetét. A BBC az amerikai kutatással kapcsolatban megkérdezte Jason Braithwaite-et, a Birminghami Egyetem tudósát, aki szerint rendkívüli körülmények között – mint például a halálközeli állapot – az agy hiperaktívvá válhat. forrás: vidget.hu
Halálközeli élmények: a tudományos magyarázatok
A klinikai halál állapotából visszatért emberek gyakran számolnak olyan érzésekről, hogy kiléptek a testükből, békesség öntötte el őket, egy sötét alagúton haladtak keresztül, amelynek végén fényesség várta őket. Német kutatók úgy vélik, hogy a halálközeli élmények kialakulásában jelentős szerepe lehet egy ingerületátvivő anyagnak, a szerotoninnak, mely többek között a hangulatszabályozással áll kapcsolatban. Alexander Wutzler kutatócsoportja ezt a feltevést állatkísérlettel tesztelte. Patkányoknál túladagolták az altatót, és úgy találták, hogy mire az állatok elpusztultak, agyukban háromszorosára nőtt a szerotonin szintje. Wutzler véleménye szerint a klinikai halál állapotában ugyanez történhet az emberi agyban is, és a megemelkedett szerotoninszint állhat a halálközeli élmények hátterében. „Korábban nem vizsgálták ezt a kérdést, de megítélésem szerint az eredmény gyakorlati jelentősége nem túl nagy. A szerotonin rendkívül sok élettani folyamatban vesz részt, például az alvás és az ébrenlét, a hangulat, az étvágy vagy a szexualitás szabályozásában. Semmi meglepő nincs abban, hogy szerepet játszik egy olyan bonyolult folyamatban is, mint a halál. Ami a halálközeli élmények során az agyban történik, azt minden bizonnyal igen sok ingerületátvivő anyag együttesen idézi elő” – kommentálta az [origo]-nak a kutatás eredményét dr. Pilling János pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tanára, akinek egyik kutatási területe a halálközeli élmény. Nincs egységes elmélet a halálközeli élmények biológiai hátteréről Egy időben igen elterjedt volt az az elgondolás, hogy a halálközeli élmények oka az agy oxigénhiánya. „Ennek kísérleti alátámasztásaként önként jelentkezőkkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőelegyet lélegeztettek be, és ezzel sikerült a halálközeli élmény egyes elemeit előidézni. Másokat viszont nem. A vizsgálatban részt vevők közül senki nem élt át például testenkívüliséget, ami a halálközeli élmény egyik gyakori összetevője. Továbbá valamennyien rendkívül álmosnak, kábultnak, tompának érezték magukat. Ezzel szemben a halálközeli élményt átélők valamennyien azt állítják, hogy kristálytiszta volt az érzékelésük, gondolkodásuk, tudatuk. Van egy másik probléma is ezzel az elmélettel, gyakran élnek át emberek halálközeli élményeket olyan helyzetben is, amikor bizonyíthatóan nincsenek oxigénszegény állapotban, például műtétek során. Ezeket az ellentmondásokat azzal lehet feloldani, hogy a halálközeli élménynek sokféle elindító tényezője lehet, viszont a folyamat nem fog lejátszódni, ha később újabb tényezők nem kapcsolódnak be” – mondja a pszichiáter. A halántéklebenyben keletkezhetnek az élmények Az 1990-es években született az az elképzelés, hogy az endopszichozin nevű molekula (polipeptid) jelentős szerepet játszik a halálközeli élményekben. Az elmélet szerint az endopszichozin az oxigénhiány hatására szabadul fel az agyban, és az a feladata, hogy megakadályozza az agykárosodást, ugyanakkor ingerli azokat a területeket, ahol megkötődik. „Ma már inkább úgy gondoljuk, az oxigénhiány csupán az egyike azoknak a tényezőknek, amelyek elindíthatják az endopszichozin felszabadulását. Az eredeti elképzelés egyébként egy véletlen felismerésnek köszönhető. Egy műtéti altatószer, a huszadik század közepén szintetizált ketamin hatására sokan élnek át halálközeli élményeket a nélkül, hogy klinikai halálban vagy oxigénhiányos állapotban lennének. Így elkezdték kutatni, hogy a ketamin miként válthatja ki ezt a hatást. A válasz az, hogy van az agyban egy ingerületátvivő anyag, az endopszichozin, melynek szerkezete rendkívül hasonlít a ketaminéhoz, így a ketamin egyszerűen becsapja az endopszichozin receptorát, és elindít bizonyos folyamatokat” – mondja Pilling. Ez után a kutatók azt kezdték vizsgálni, hogy hol kötődik meg a ketamin, és azt találták, hogy jelentős részben a halántéklebenyben. „Ez az agyterület már azóta gyanús volt a halálközeli élmény kutatóinak, hogy agyműtétek során véletlenül kiderült: az ingerlésével előidézhető a testenkívüliség élménye. Úgy tűnik, a halálközeli élmény összetevőinek jelentős része a halántéklebenyben keletkezik, például az életút áttekintése is, mivel a halántéklebeny tárolja az emlékképek nagy részét. A halálközeli élmény más összetevői, például az eksztatikus boldogság érzése a limbikus rendszerhez kapcsolódik, ami az agy ősi területe, és nagy szerepe van az érzelmek szabályozásában. Többek között itt is vannak olyan receptorok, amelyek megkötik a ketamint és az endopszichozint” – mondja a pszichiáter. A halálközeli élmények kutatása három megközelítésből (természettudományos, pszichés és spirituális) történhet, ma már egyre több kutató úgy véli, hogy a jelenséget komplexen érdemes vizsgálni. Forrás: origo