Mire figyeljünk oda? Ez is hasonló kérdés, de némiképp eltérő módon vizsgálható meg.
Próbáljuk ki, és lássuk az eredményt. Ha kiválasztunk valamit, amit követni akarunk, mindig felvetődik a kérdés: miért pont ezt? Ha nem veszünk tudomást a problémáról, hanem valamilyen oknál fogva egyszerűen csak kiválasztunk bármit, és ragaszkodunk hozzá, a figyelem tárgyát előbb vagy utóbb annak fogjuk látni, ami: örökké változónak, múlékonynak, minden más részének. A másik alternatíva, ha nem vagyunk hajlandók semmit kiválasztani, és mindennek azonos figyelmet szentelünk. Mind az összes, sok miriádnyi mentális tartalom felvonul és eltűnik, és látjuk, hogyan röppen el sebesen, és kapcsolódik egymáshoz, emelkedik ki és hull alá újra meg újra. Úgy tűnik, az eredmény ugyanaz, akár egyetlen gondolatot kezdünk el figyelni, akár az összesre ügyelünk.
Az egyik stratégia, amelyet igen hasznosnak találtam a mindennapi életben, az, ha úgy birkózunk meg bármely problémával, hogy mindenre egyformán figyelünk oda, mint én a meditáció során. Folyamatosan ezt tenni nehéz, de nem lehetetlen. Könnyebb és nagyon hasznos trükk az, ha ezt mindig olyankor tesszük, amikor a figyelmünket valami megragadja. A másik trükk, amelyet használtam az, hogy mindig ezt tettem a vécén, vagy ahányszor valami felzaklat, vagy ahányszor egy bizonyos tárgyat látok. Azt hiszem, nincs nagy jelentősége annak, melyik trükköt vetjük be, ha amúgy eszünkbe juttatja, hogy figyeljünk oda.
Íme egy példa. Mentem az úton valamelyik nap, és észrevettem egy férfit magam előtt, aki ugyanoda ment, ahová én. Nem örültem a látásának, még hátulról sem, és gonosz gondolatokat kezdtem forralni róla. Folytathattam volna ezt tovább, sőt, ami még valószínűbb, átválthattam volna abba, hogy önmagamat vádolom, amiért ilyen rémes vagyok. De ehelyett azt történt, hogy valami eszembe juttatta: figyeljek – nyíljak ki az egész múlékony jelenet előtt. Rengeteg minden volt, amire odafigyelhettem – a jelentéktelen, állandóan változó gondolatok, az általuk felkavart érzelmek, a tovatűnő épületek, a lépdelő lábak, az aranyló, az utcai lámpák fényében csillogó nyálkás őszi falevelek a nedves járdán. Mindezekre odafigyeltem, anélkül hogy bármelyiket elkülönítettem volna a többitől. A gondolatok és az ítéletek szertefoszlottak, és minden kitisztult. Úgy éreztem magam, mintha a jelenbe csöppentem volna; békés, állandóan változó jelen ez végül is, a mindennapi élet bármelyik pillanatában mindig elérhető. A gonosz gondolatok nem élték túl az odafigyelés világosságát.
