Borzalmas és bizarr: levágatta az orrát, és vörösre tetováltatta arcát
Mindemellett a szemgolyóját is feketére változtatta az a férfi, akinek az volt a rögeszméje, hogy Amerika kapitány legfőbb ellenségére, Vörös koponyára hasonlítson. Felkavaró képek következnek! Egyes embereknek időnként bizarr, nyugtalanító rögeszméi vannak. Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne az embernek olyan hobbija, vagy szenvedélye, amilyet csak szeretne. Azonban vannak olyan karakterek, akik hajlamosak túllőni a célon. Henry Rodriguez esete is éppen egy ilyen, a jó ízlést erősen megbotránkoztató dologról, már-már rögeszméről szól. A férfi ugyanis 11 millió forintot költött arra, hogy úgy nézhessen ki, mint Red skull –Vörös koponya – az Amerika kapitányból. Amerika kapitány eddig legádázabb ellenségéről van szó, aki úgy néz ki, mint egy vérben úszó koponya melyről nem sokkal azelőtt nyúzták le a bőrt. A férfi teljesen szerelmes lett a gondolatba, hogy ő is így szeretne kinézni, ezért mindent elkövetett, ahogyan azt a képeken is láthatod, hogy teljesen úgy nézzen ki, mint ő. Ellentétben a Vörös koponyát játszó színésszel, ő azonban tartós végeredményt akart, ami egy egész életen át végigkíséri. Éppen ezért levágatta orrát, majd vörösre tetováltatta az arcát, és bőr alá helyezett ékszerekkel torzította el az egész ábrázatát. A legfélelmetesebb azonban az volt az egészben, amikor kitalálta, hogy a szemgolyóját is feketére tetováltatja. Henrynek van egy 3 éves fia, Aaron, akit látszólag nem zavar apja külseje, noha midben jó ízlésű ember megijedne, ha az utcán találkozna vele alkonyatkor, vagy késő éjszaka. Elmondása szerint az emberek a műtétek befejezte óta folyamatosan megbámulják, rengetegen megijednek tőle, de őt ez nem zavarja, mert arra hasonlíthat, akire a legjobban szeretett volna. Úgy érzi, hogy ezzel egyfajta álom teljesült, és semmi pénzért nem csinálná vissza a drága és fájdalmat, olykor nagyon bizarr műtéteket. forrás: alvilagtitkai.com
12 Bizarr kép arról, hogy miképp bánunk a holtainkkal…
Sokan nem gondolnak rá, talán nem is érdemes sokat rágódni rajta, de ettől függetlenül a halál is az élet része. Mindannyian eltávozunk ebből a világból idővel, és a szeretteinkre marad az a feladat, hogy ápolják az emlékünket – illetve rájuk hárul az is, hogy mit kezdenek a földi maradványainkkal. A világ különböző pontjain, különböző vallások, filozófiák miatt másképp értelmezik a halált, ezért az erre vonatkozó szertartások is mások. Az ilyen különbözőségek miatt tűnhet számunkra némelyik bizarrnak, félelmetesnek – érthetetlennek. Európa szerte jellemző, hogy a holtakat ruhában, különböző ékszerekkel temetik el. Eltekintve attól hogy a képen látható holttest tele van aranyékszerekkel, az adott korban az volt a jellemző, hogy szövetanyaggal tekerték be a testet, hogy az fogja össze. Nagyjából ugyanezt a célt szolgálta az, mikor a holttestet egy fém páncélba helyezték. Azzal a különbséggel, hogy ezeket a holtesteket olyan pózba helyezték – mintha még élne. Vagy valami gesztikulációt végezne éppen. Legfőképp nemesi családokból származó embereket, illetve szenteket preparáltak így. Legtöbb esetben viszont nem is a valódi szent holttestét preparálták, az ugyanis elveszett, nem találták – stb. Az embereknek viszont szüksége volt arra, hogy legyenek ilyen “holttest ereklyék”, hogy könnyebben tudjanak hozzá imádkozni, illetve tisztelegni az emléke előtt. Néhány múmiát a hétköznapi öltözékében hagytak, ezáltal bepillantást nyerhetünk az adott korba – jobban megismerhetjük magát az embert. Az ilyen holtak általában a templomok nevezetességei. Az egyik pap viccesen megjegyezte, hogy ha ilyen dolgok miatt sikerül becsábítani rockereket, metálosokat a templomba, és végül ott marasztalni őket, akkor már megérte. Sajnos nem minden holtnak jut kitüntetett figyelem, például akik tömegesen haltak meg valamelyik csatában, azok testét a fenti képen látható katakombákba helyezték. Végeredményben ez a rakás csontváz is emlékműként funkcionál az odaveszett emberekért. Mint ahogy a fenti képen is láthatjuk, olykor mint szobrokat használták a holtesteket – így emlékezve meg a csatákról – és egyben baljós figyelmeztetésül hagyva az utókornak – hogy egyszer mindannyian meghalunk. Persze ez így első hallásra lehet hogy túl komornak hangzik, de ezeknek a dolgoknak az volt a lényege, hogy az élet fontosságára hívják fel a figyelmet – hogy hasznosan, és szeretetben töltsünk minden percet az életünkben. Ezt a célt szolgálják a maradványok a keleti országokban is. A fenti kép Bangkokban készült, és az emberi mulandóságra próbálja felhívni a figyelmet. Emiatt rendelkezett úgy, az alábbi képen látható thaiföldi szerzetes is, hogy helyezzék el úgy a holtestét egy templomban, hogy halála után is tagja maradhasson a közösségnek. A hívek elmehessenek hozzá beszélgetni, imádkozni – megtisztulni. Indonéziában gyakori, hogy a holtesteket a helyi barlangokban helyezik el – úgy gondolják, hogy ezekben a barlangokban élnek a szeretteik tovább. Bolíviában az emberek hatalmas fesztiválokon emlékeznek meg a holtjaikról. Ez a hagyomány még azelőtti, mikor Kolumbusz Kristóf felfedezte volna eme földrészt. Az amerikai őslakosok hatalmas lakomákat tartottak az ilyen ünnepeken. Most már csak November 9.-én ünneplik a halottak napját – jellemzően egy koponyával. Bár a fesztivál hagyomány ős-régre nyúlik vissza, vannak azért modern megemlékezések is. Sok sok kultúra szokása morbid lehet számunkra. Indiában látható az alábbi kép. Egy család az otthonában tartotta a holtestet. A fotós furcsállva kérdezte őket, hogy miért tartják otthon a holtestet? A válasz egyszerű volt: – Azért mert szerettük őt. forrás: trueway.hu
Szellemtörténetek
Három sztori, ha igazi borzongásra vágysz. Halloween és halottak napja közeledtével nem árt összegyűjteni néhány szellemtörténetet, ha azt tervezzük, hogy ráhozzuk másokra a frászt egy-egy kellően borzongató sztorival. A következő három történet ezt a célt szolgálhatja. A Kirby út szelleme: Egy fiatal nő tragédiáján alapul a félelmetes paranormális történet, amiből több városi legenda született. A kanadai Vaughn városban furcsa gyerek hangokat szoktak hallani az emberek amellett, hogy a terület elhagyatott házainak ablakából fény szűrődik ki. A jelenséghez kapcsolódó egyik legijesztőbb történet főszerelője egy Sellina nevű nő, aki 1993-ban azért utazott át a területen, hogy meglátogassa a testvérét, Morenát, valamint a barátjukat, Jennifert. A találkozóból tragédia lett, mert Sellina azonnal meghalt, amikor a vonata egy teherautóval ütközött. Ez az erőszakos halál lehet az oka annak a sok furcsa eseménynek, amit a területen lehet tapasztalni. Ilyen például, hogy nem működik a GPS és a telefon. Éjszakai látogató: „Amikor 8 éves voltam, akkor végre kaptam egy saját szobát. Korábban az idősebb testvéremmel osztoztam egy emeletes ágyon. A saját szoba miatt egyszerre éreztem izgatottságot és rettegést. Az emeletes ágy alsó része üresen maradt, de éjjel úgy hallottam, mintha mocorogna ott valaki. Igaz, ez lehetett volna egy rémálom, de biztos voltam benne, hogy éjszakai látogatóról van szó. Ahogy teltek az esték, úgy lett egyre rosszabb a jelenség. Az ismeretlen rángatta, mozgatta a matracot. Ezek az éjszakák annyira megráztak, hogy később antológiát írtam belőlük. Ennek a „Bedtime” címet adtam.” A ház, amelyet elfelejtett a halál: Ha igazán borzongató szellemtörténetet keresünk, akkor egy elhagyatott vidéki út remek kiindulási alap, főleg akkor, ha ezt egy nagyon furcsa fogadó követi, amiben semmi se az, aminek látszik. Ilyen szellemtörténetet mesélt egy Melinda nevű nő, aki egyedül utazott hajnali fél háromkor. Az eltévedt nő egy olyan helyen lyukadt ki, ahol nem volt térerő, majd hamarosan megtalálta a „Granny Grace Fogadó” nevű helyet. Melinda bement a fogadóba, amit egész kényelmesnek talált. A helyet vezető idősebb özvegy elmondta Melindának, hogy a telefonok ott sem működnek, majd felajánlotta a nőnek, hogy maradjon éjszakára. Melinda ezt először visszautasította, ám hamarosan meglátta, hogy kilyukasztották az autója kerekeit, tehát a maradás volt az egyetlen választása. A nő attól tartott, hogy ő lesz az egyetlen vendég, de Granny elárulta, hogy néhány szobában laknak. Melinda számára ez furcsán hangzott, mert egyetlen autót sem látott a fogadó előtt. A dolgokat még rejtélyesebbé tette az, amikor Granny megkérte a nőt, hogy mindenképpen maradjon addig a szobájában, amíg nem világosodik. Úgy tűnt, hogy nem Melinda az egyetlen, aki az antik épület fogságába esett, hanem Granny Royce is, aki a szellemek táborát erősítette. Forrás: trueway.hu
5 ember legrémisztőbb horrortörténete
Szellemkutyáról, durva kéz érintéséről, fantomokról meséltek az internetezők. Bárkivel előfordulhat olyan furcsa dolog, amire nagyon szeretne logikus magyarázatot találni, de egyszerűen hiába próbálkozik, mert egyik ésszerű megoldás se állja meg a helyét, tehát csak a legrémisztőbb verzió marad. A paranormális jelenségeket az emberek jó része nem szívesen éli át, ezért inkább nem is beszélnek róla, ám az interneten mégis vannak, akik elmesélik az életük legrémisztőbb horrortörténetét. A félelmetes sípolás: „A konyhában végeztem a házimunkát, amikor meghallottam, hogy egy ember az utcán üvölt. Nem értettem, hogy mit mond, de arra gondoltam, hogy biztos őrült vagy részeg. Később furcsa sípolás ütötte meg a fülemet, de erről is azt gondoltam, hogy kintről vagy a szomszédból hallatszik be. Nem foglalkoztam a hanggal, és talán ezért nem tűnt fel, hogy a sípolás egyre közelebbről jön. Azt már észrevettem, hogy elhallgatott és hirtelen nyílt a bejárati kapu. Nehéz csizmák csoszogása közeledett, mintha valaki a házunkhoz vezető lépcsőn jött volna felfelé. Ezt követően minden csendes lett. Visszatértem a házimunkához, de a következő pillanatban újrakezdődött a sípolás, ami olyan erős volt, mintha a fülem mellett szólna. Mozdulni se bírtam az ijedtségtől. Hirtelen egy nehéz kéz satuba fogta a karomat, a sípolás pedig folytatódott. Amikor sikerült kiszabadulnom a szorításból, akkor az apámért kiáltottam, aki hozzám rohant. Körbenéztünk, de annak ellenére se találtunk idegent a házban és a környéken, hogy a bejárati ajtó nyitva volt, a lépcsőn pedig állati lábnyomok voltak.” – K Jacqueline Baez Volt kutya, nincs kutya: „Az egyik éjjel arra ébredtem fel, hogy a kutyám rajtam ugrál, nyalogat, nyüszít, mintha játszani szeretne vagy éhes lenne. Megkérdeztem tőlem, hogy mit akar, majd a lámpához fordultam, hogy felkapcsoljam. Amikor a világosság elöntötte a szobát, akkor megmerevedtem, mert a kutyám nem volt ott. Csak egyedül én feküdtem az ágyban. Kirohantam a konyhába, és láss csodát, ott találtam a kutyámat, ahogy békésen alszik a vackában.” – Adri Adri A fantom férj: „Pár nappal azt követően, hogy a unokahúgom gyereket szült, a férjének el kellett utaznia, ezért a nővéremmel úgy döntöttünk, hogy vele maradunk, és segítünk a kisbaba körüli teendőkben. Az egyik este úgy 9 óra körül a tévét néztük az emeleten, amikor meghallottuk, hogy valaki lent bemegy a konyhába, majd a fürdőszobába. Mind a két ajtót jó hangosan becsapta maga mögött az, akiről azt gondoltuk, hogy az unokahúgom férje, akinek sikerült korábban hazaérnie. Lementünk, hogy köszönjünk neki, de senkit sem találtunk odalent. Rettegve, csendben vártunk, de soha nem derült ki, hogy ki volt az, aki az alsó szinten lépkedett.” – Miguel Ángel Pérez Az öcsém játszani akar: „Amikor gyerek voltam, akkor nagyon szerettem egy építős játékkal elfoglalni magamat. Nagy tornyokat építettem, majd lebontottam őket. Az egyik alkalommal meguntam a játékot. Odament az anyukámhoz, hogy megkérdezzem tőle, kimehetek-e. Azt válaszolta, hogy akkor igen, ha előbb elpakolok magam után. Visszamentem a szobámba, de ott megláttam, hogy a kisebbik fiútestvérem mindent rendbe szedett. Felkapcsolta a villanyt és nagyon koncentrált arra, amit csinált. Visszamentem anyához, és elmondtam neki, hogy az öcsém már összepakolt helyettem. Ő kikerekedett szemekkel nézett rám, majd azt mondta, hogy az öcsém a kertben játszik. Visszamentem a szobámba, ahol tényleg nem volt senki, a játékok pedig megint szanaszét hevertek, de a villany még mindig fel volt kapcsolva.” – Brenda Alejandra Dueñas Egy hatalmas, durva kéz érintése: „16 éves koromban történt, hogy az egyik vacsora után elindultam tévézni. Felfelé mentem a lépcsőn, amikor éreztem, hogy egy hatalmas, durva kéz megragadja a vádlimat. Elestem, mire az apukám odaszaladt hozzám. Elindult, hogy megkeresse azt a rejtélyes valakit, aki megfogott, de senkit sem talált a házban vagy annak a környékén. Remegve mentem a szobámba, aminek az ablakán kinézve megláttam egy fehér köpenyt viselő nőt. Hosszú, göndör haja volt, és úgy nézett ki, mintha lábak nélkül siklana az utcán. Felsikoltottam, mire a nővérem berohant a szobámban. Elmondta, hogy ő is látta a nőt. Az eset óta eltelt 12 év, de még ma is rettegem, ha otthon fel kell mennem a lépcsőn.” – JoviiZz Payan de Segoviano. forrás: trueway.hu
Újabb rémisztő megjegyzések a gyerekektől
Megjósolta a nagypapa halálát a kislány, míg egy másik kiskorú halott babákról beszélt. A legtündéribb kisgyerektől is kirázhatja a hideg a felnőttet, ha a fiatal teljes természetességgel beszél a közelgő halálról, szellemekről, vagy az előző életéről. Néhány felnőtt ilyen rémisztő élményről mesélt. Anyu, az ki: Amikor az egyik nap felébredtünk a lányommal, akkor szokásunkhoz híven, heverésztünk kicsit és beszélgettünk. Én az ajtónak háttal feküdtem, a lány pedig felém fordult. A szemembe nézve beszélt, de egyszer csak elhallgatott, és azt kérdezte: „Anya, az ki?” A hátam mögé mutatott. Hirtelen nem tudtam, hogy legyen-e bátorságom megfordulni. Végül rászántam magam, de nem volt mögöttem senki. Ez volt életem eddigi legijesztőbb élménye. Holnap találkozni fogsz a nagyival: 2012 februárjában meghalt a rákos nagymamám. A temetés után az egész család átment a nagyszülők házába, ahol beszélgettünk, vigasztaltuk egymást. Amikor este lefekvéshez készülődtünk, akkor a 4 éves unokahúgom odament a nagypapámhoz, és ezt mondta: „Jó éjt, papi! Ne legyél szomorú, mert holnap találkozni fogsz a nagyival!” A nagypapám másnap meghalt. Van egy testvérem, ugye: Amikor a fiam 5 vagy 6 éves lehetett, akkor a semmiből egyszer csak kijelentette, hogy: „Még mielőtt megszülettem, ugye volt egy testvérem?” Apu, már halott vagy: Az egyik nap a garázsban szereltem a család kerékpárjait, amikor nyílt az ajtó, és a 2 éves fiam bedugta a fejét, majd ezt kérdezte tőlem: „Apu, te nem meghaltál?” Rám hunyorított és lassan becsukta az ajtót. Ahol a halott babák laknak: Az egyik barátnőm a férjével és a 2 éves fiával egy több, mint 100 éves házba költözött. Amikor meglátogattam őket, akkor éppen a pincét újították fel. Mivel sok volt a dolguk, ezért én a gyerekre vigyáztam. Amikor elkészültek a pincével, akkor lementünk a kisfiúval megnézni. A kicsiről tudni kell, hogy annak ellenére, hogy tudott beszélni, inkább szavakat motyogott, mert egész mondatokat még nem alkotott. A fiú a kezemet fogva vezetett a régi kazánhoz, ahol rám nézve ezt mondta: „Itt laknak a halott babák.” Beleborzongtam. Egyfelől azért, mert tényleg alig beszélt, és nem hiszem, hogy tudta, hogy mit jelent a halál. Mivel idősebb gyerekek nem voltak a családban, ezért ők nem mondhatták neki ezt. Még most is kiráz a hideg, ha ez eszembe jut. Emlékszel rá, hogy meghaltunk: A fiam teljesen lesokkolt, amikor ezt kérdezte: „Apu, emlékszel arra, amikor meghaltunk?” Apu, ez egy szörny… El kell temetnünk: A 3 éves kislányom az újszülött kisöccse mellett állt. Egy darabig nézte, majd felém fordult, és így szólt: „Apa, ez egy szörny. Muszáj eltemetnünk.” Halott fiú a szekrényben: Amikor a lányom 4-5 éves volt, akkor az egyik este, amikor lefekvéshez készültünk, beszéd szűrődött ki a szobájából. Benéztem a résnyire nyitott ajtón, és megkérdeztem, hogy hozzám beszél-e. A lányom így felelt: „Nem. A szekrényemben lakó kisfiúhoz beszéltem. Ő már meghalt.” Teljesen lesokkolt. Miért van kés annál a férfinál: A 4 vagy 5 éves fiammal együtt mostunk fogat a fürdőszobában. Amikor végzett, akkor véletlenül leejtette a fogkefét. Lehajoltam érte. Amikor találkozott a tekintetünk, akkor a fiam megdermedve bámult rám, és ezt mondta: „Apu, miért van kés annál a férfinál?” Soha életemben nem pördültem meg ennyire gyorsan. Én vagyok az anyukád: Az idősebb nővérem ugyanabban az évben született, amikor az apám anyukája meghalt. Apu mesélte, hogy amikor a nővérem beszélni kezdett, akkor ezt mondta neki: „Én vagyok az anyukád.” Forrás: trueway.hu
Hátborzongató portrék egy 1869-es elmegyógyintézet képtárából
Néha azt gondolom, hogy kevesebb rémisztőbb dolog van az őrülteknél, aztán eszembe jut, hogy talán még rémisztőbb, ahogy velük bántak a történelem során. Gondolok itt leginkább a pszichiátria fejlődésére, arra a folyamatra, amely eljuttatta e tudományt a mai szintjére, egy olyan állapotból, mikor rendszeresen félrekezelték a betegeket tönkretéve azok életét. Gyanakvási mánia, monománia – és ehhez hasonló elavult kifejezések voltak használatosak a 19. századi pszichiátria mindennapjaiban. Az alábbi képeken szereplőket sokkal inkább kezelték betegségük címkéjeként mint emberként. A képek a West Riding Pauper Lunatik elmegyógyintézet képtárából valók. Az elmegyógyintézetet eleve úgy tervezték, hogy a bentlakókat teljesen elzárja a külvilágtól, így a területén működtetett pékséget, élelmiszerboltot és kertészeti szaküzletet is. A kórház 1995-ben zárt be. forrás: newhorizon.hu
Szellem a gyerekszobában? Kamera örökítette meg a fejét forgató játékbabát és a mozgó tárgyakat
Ijesztő jeleneteket láthatunk azokon a felvételeken, amiket egy otthoni biztonsági kamera rögzített – amit nem véletlenül szereltek fel a lakásban. Úgy tűnik, mintha egy szellem terrorizálná a kislányt. A spanyol kislány furcsa, zavaró dolgokról panaszkodott apukájának, ezért úgy döntöttek a szülők, hogy elhelyeznek néhány kamerát a lakásban. Arra azonban, amit a felvételeken láttak, valószínűleg még ők sem számítottak.Az első jeleneten a kislány a földön ülve játszik, miközben egy játékbaba elkezdi mozgatni a fejét – a kicsi természetesen azonnal kirohan a szobából, amint észreveszi. Később a nappaliban rajzolgat, amikor hirtelen megmozdulnak a körülötte lévő papírlapok, mintha elfújná őket a szél. A kislány megijed, elfut, majd bátortalanul visszajön. Ekkor úgy tűnik, mintha valaki dühösen a földre söpörne mindent, ami az asztalon található – a gond csak az, hogy itt sincs a szobában senki a gyereken kívül… A szellemek, démonok mindig megosztó témának bizonyulnak – egyesek minden ilyen felvételről megpróbálják bebizonyítani, hogy csak hamisítvány; ezzel szemben mások egészen biztosak benne, hogy léteznek, sőt: a gyerekek látják is a szellemeket. A videót már közel 6 millióan megnézték, az eredetéről azonban még nem tudunk többet. Vajon tényleg szellem követi a kislányt minden szobába, vagy csak egy trükkfelvétellel van dolgunk? Döntsétek el ti! forrás: csaladinet.hu
Karácsonyi ajándék volt a családi fotó, ami után megölte hat gyerekét és a feleségét
Charlie Lawson négy hónapos csecsemőjükkel is végzett, aztán öngyilkos lett. Egyedül Arthur nevű fiának kegyelmezett. De vajon miért pont neki? Tényleg azért kellett meghalni az egész családnak, mert saját lányát ejtette teherbe? Mekkora bizniszt lehetett csinálni 1929-ben egy hétszeres gyilkosból? Charles Lawson 1886-ban született Lawsonville-ben, felnőttként dohánytermesztéssel kezdett el foglalkozni, 1911-ben pedig elvette Fannie Marningot, akitől nyolc gyereke született. Egyikük hatévesen tüdőgyulladásban halt meg. 1927-re elég pénzt spórolt össze, hogy vegyen egy telket az észak-karolinai Germanton közelében, közel a bátyja farmjához. A területen egy 200 éves, rozoga parasztház állt, de az istállók tökéletesek voltak a dohány tárolására. Pár héttel 1929 karácsonya előtt feleségével és hét gyerekükkel autózott be a városba ruhákat venni és egy családi portréfotót csináltatni. A ruhavásárlásnál még azt is hozzátette, nem számít, mennyibe kerül, a fotót pedig karácsonyi ajándéknak szánta. Ez akkoriban ritka volt egy vidéki parasztcsaládnál, és egyes vélemények szerint pont ezért is lehet magyarázat arra, ami aztán december 25-én délután történt a családi farmon. A rozoga családi ház, amiben Lawsonék laktak Charlie Lawson aznap elment vadászni a fiával, a tizenhat éves Arthurral, de elfogyott a lőszer, ezért beküldte a mindössze tizenöt perc járásnyira lévő Germantonba utánpótlásért, ő pedig hazament és kiirtotta az egész családját. Először két lányával, a tizenkét éves Carrie-vel és a hétéves Maybell-el végzett. A két gyerek éppen a rokonoktól jött hazafelé, apjuk a dohánypajtánál várta őket, amikor pedig megfelelő távolságra voltak, tüzelt. Hogy biztos legyen a dolgában, agyonverte őket, majd a pajtában rejtette el a holttestüket. Aztán bement a házba, ahol a verandán álló felesége, Fannie következett. A házban tartózkodó három másik gyerekük, a négyéves James, a kétéves Raymond és az éppen a karácsonyi tortát sütő, tizenhét éves Marie is hallották a lövést, mire utóbbi sikoltozni kezdett, a két kisebb fiú pedig megpróbált elbújni. A családapa Marie-vel is végzett, aztán megtalálta a bujkáló fiúkat is és őket is lelőtte. Utoljára Mary Louval végzett, aki akkor mindössze négy hónapos volt. A kislányt egyszerűen agyonverte. Ezután a közelben levő fás részre ment, ahol pár óra múlva öngyilkosságot követett el. A mészárlást egyedül legidősebb fia, Arthur élte túl, aki akkor még a városban volt, ott hallotta, hogy a családi birtokon valami szörnyűség történt. A holttesteket Lawson bátyja és annak fia fedezte fel, miután hazafelé menet be akartak ugrani kellemes ünnepeket kívánni. Charlie Lawson utolsó lövését – amivel magával végzett – már többen is hallották, ugyanis gyorsan híre ment a tragédiának, sok kíváncsiskodó akkor már a háznál volt. Lawson holtteste mellett egy szüleinek írt levelet is találtak, a fa körül, a hóban lévő lábnyomokból pedig arra következtettek, hogy mielőtt öngyilkos lett, körbe-körbe járkált. Az a bizonyos családi fotó, amit karácsonyi ajándéknak szánt. A gyerekeke közül egyedül a bal oldalon álló Arthur élte túl. Mellette Marie és maga a családfő, nekik állítólag vérfertőző viszonyuk volt (wikipédia) A meggyilkolt családtagokat keresztbe tett karral és egy sziklával a fejük alatt találták meg. Vérfertőző viszony miatt kiirtani az egész családot? A 43 éves családfő indítékát nem sikerült kideríteni, ezért több, pár teljesen abszurd teória is van azzal kapcsolatban, hogy Lawson miért tette, amit tett. Hónapokkal a tragédia előtt fejsérülést szenvedett, miközben árkot ásott a farmon. A hozzátartozók szerint ez okozott nála mentális zavarokat. Ennek viszont ellentmond a boncolás eredménye, ugyanis semmiféle abnormális elváltozást nem találtak az agyában. Egy olyan fájdalmas kinövés volt a mellkasán, ami már elviselhetetlen fájdalmat jelentett, ezért döntött úgy, hogy végez magával és a családjával is. A családnak azért kellett meghalnia, mert Charlie Lawson szemtanúja volt egy szervezett bűnözéshez köthető bűncselekménynek. Eszerint nem ő ölte meg családját és végzett magával, hanem mindannyiukat megölték, hogy még véletlenül se tudjanak beszélni az apjuk által korábban látottakról. Lawson és tizenhét éves lánya, Marie vérfertőző viszonyban voltak egymással. Erről többek között Marie egyik korábbi barátnője is meg volt győződve, azt állította, hogy Marie pár héttel azelőtt a bizonyos karácsony előtt mondta el neki, hogy terhes, méghozzá a saját apjától. A barátnő szerint erről Lawson felesége is tudott. Azért irtotta ki az egész családot, mert félt, hogy kiderül a szégyenteljes viszony. Három fontos kérdésre viszont a mai napig sincsen válasz: Mi volt abban a búcsúlevélben, amit Charles Lawson írt a szüleinek? Miért helyezte abba a bizonyos pozícióba az összes holttestet? Miért pont Arthur életét kímélte meg? Lemészároltak egy családot, de nem baj, vigyen haza egy mazsolát! Az üzlet akkor is üzlet, ha nyolc ember meghal, nem volt ez máshogyan a húszas években sem. Charlie Lawson egy másik testvére, Marion nem várt túl sokat azzal, hogy megnyissa az érdeklődők előtt a Brook Cove Roadon található családi házat. A túrán még annak a tortának a maradékát is meg lehetett csodálni, amit Marie Lawson sütött, mielőtt apja hidegvérrel kivégezte. Sőt, aki akart, ajándékkal távozhatott, mert még a mazsolákat is ki lehetett szedni a tortából (később egy üvegbe tették és úgy tárolták, hogy minél tovább megmaradjon). A házat öt évig lehetett látogatni, a belépő 25 cent volt. Természetesen ballada is született az esetről, a Stanley Brothers dalának eredetijét viszont nem találtuk meg, helyette egy feldolgozás: Lawsonékat az 1908-ban létrehozott családi sírboltban, Germanton mellett temették el, a szertartáson állítólag ötezren gyűltek össze. A családi házat azóta már lebontották, de természetesen többen is láttak már arrafelé szellemeket, hol a meggyilkolt gyerekek, hol maga a családfő tér vissza kísérteni. Ha ez még nem lett volna elég, a Lawson-család tragédiája itt még nem ért teljesen véget. Az egyetlen túlélő Arthur 1945-ben egy kamionbalesetben vesztette életét, nem messze Germantontól. Ugyanabba a családi sírba temették, négy gyereket hagyott hátra. A Lawson család sírja forrás: reset.hu
Hátborzongatóan furcsák voltak a gyerekek 100 éve: bizarr fotók kerültek elő róluk!
A régi halloweeni jelmezek sokkal ijesztőbben voltak. Halloweenkor Amerikában jelmezes, édességet gyűjtő gyerekek lepik el az utcákat, és a felnőttek is szívesen bújnak különböző maskarákba az ilyenkor esedékes hangulatos partik miatt. Ám a beöltözés hagyománya sok száz évre nyúlik vissza, és eredetileg egészen más célt szolgált: a lényege az volt, hogy az emberek minél ijesztőbbnek tűnjenek, hogy elriasszák a gonosz szellemeket. A következő, több mint százéves fotókon láthatod, hogy ez sikerült is – nézd meg, milyen hátborzongató volt régen a Halloween! Régen a halloweeni jelmez gyakran kimerült egy egyszerű, ám annál félelmetesebb maszkban és néhány bizarr kiegészítőben. forrás: femina.hu
Rémtörténetek 2.rész
A titokzatos Caspar Hauser 1828. május – Németország, Nürnberg: Egy tavaszi május reggelen a jószívű Georg Weichmann varga, szerencsétlen kinézetű, tizenhat éves forma fiút látott meg a házával szembeni téren. A fiú rongyokba öltözve, egy pár, lábára nem illő cipőben cammogott és nagyon szánalmas benyomást keltett. A varga megsajnálta őt és azonnal odalépett hozzá, hogy megkérdezze ki ő és mit keres. A legényke nem tudott egyetlen értelmes szót sem kibökni, majd hirtelen egy borítékot nyomott a férfi kezébe. Ez volt ráírva: „A 4. század kapitányának, 6. huszárezred.” A tanácstalan foltozóvarga erre a kapitány közeli házába vitte a fiút, aki nem tartózkodott otthon. A szolga, míg a házigazdára vártak, étellel kínálta őket. Weichmann legnagyobb csodálkozására, a kiéhezettnek látszó gyermek nem nyúlt sem a húshoz, sem a kolbászhoz, ellenben a kenyeret mohón majszolni kezdte. Végre megérkezett a kapitány. Felbontotta a borítékot, amelyben két levél volt. Az egyikben ez állt: „Küldök magának egy fiút, aki ég a vágytól, hogy katonaként szolgálja hazáját. Csecsemőkorában tették ki a küszöbömre. Tíz saját gyerekről kell gondoskodjam, nem tarthatom őt tovább.” A levél kegyetlen fordulattal folytatódott: „Ha nem tart rá igényt, ölje meg, vagy akassza fel a kéménybe.”A másik levelet a gyermek igazi anyja írta és 1812-ben kelt: „Gondoskodják a gyermekemről. Az apja a 6. huszárezredben szolgált.” A kapitány undorodva nézett a hanyagkülsejű kamaszra és a varga tiltakozása ellenére a közeli rendőrőrsre kísérték, ahol fogdába vetették. Míg sorsáról nem döntöttek, itt őrizték. A foglár megdöbbent azon, amit látott. A fiú órákig képes volt mozdulatlanul ülni egyhelyben, jobban szerette a sötétséget, mint a világosságot és úgy mozgott benne, akár egy macska. A foglár mindennap, órákat szánt arra, hogy a fiút írni-olvasni tanítsa, aki amúgy igen eszes gyerek volt. Az egyik szó, amit gyakran leírt, a reiter volt, mely a huszár német jelentése. A másik pedig egy név:Caspar Hauser. Utóbbiról úgy hitték, talán a fiú neve lehet. Caspar mindössze hat hét után már képes volt arra, hogy elmesélje nyomorult életének történetét. Egész nap és egész éjjel bezárva tartották egy sötét helyiségben, ami alig lehetett nagyobb 3-4 négyzetméternél. Rongyokból vetett durva ágyon aludt és soha nem látott se bemenni, se kijönni senkit. Valahányszor felébredt, egy tálon kenyeret és egy korsó vizet talált. Néha sós íze volt a víznek és mély álomba merült tőle. Amikor felébredt észrevette, hogy míg aludt, a haját és a körmét levágták. Csak egyetlenegyszer került kapcsolatba emberi lénnyel, amikor egy kéz papírt és tollat nyújtott be cellája ajtaján, és segített neki leírni ezt a három szót: reiter, Caspar Hauser. Egy napon cipőt húztak a lábára, borítékot nyomtak a kezébe és mire felocsúdott, már Nürnberg utcáit rótta céltalanul. A fiú története futótűzként terjedt a városban, s Casparból egyszerre ismert ember lett. Az egész országban meghirdették, jelentkezzen az, aki ismeri a fiút vagy bármit tud róla. Persze jelentkezett mindenféle szélhámos, nem beszélve a napvilágot látott különböző pletykákról. A vallásos emberek azt pusmogták, csakis az ördög fattya lehet. A misztikusok úgy vélték, talán egy idegen bolygóról került a Földre, mások meg voltak győződve arról, hogy Caspar királyi vérből való. Bármilyen furcsa, utóbbi teória nem is volt olyan hihetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik. 1812-ben, amikor Caspar született, a tartomány uralkodójának Károly nagyhercegnek, és nejének Stephanie nagyhercegnőnek fia született. Ám agyhártyagyulladásban meghalt, legalábbis ezt mondták az orvosok. A házaspárnak nem született több gyermeke, s mikor 1829-ben a nagyherceg meghalt, az uralkodás átszállt a hochbergi grófnő férfirokonaira. Tehát Caspart a város szárnyai alá vette és George Daumer professzor, a köztiszteletben álló filozófus és tanár házában élt. A professzor rövid idő alatt megtanította a fiúnak a helyes viselkedést és Caspar hamarosan az előkelő szalonok kedvenc figurája lett. Egyik éjjel, a hazaérkező professzor vérbe fagyva találta meg Caspart a ház alagsorában. Számos szúrásnyom látszott az arcán és a nyakán, s csak a csodával határos módon sikerült életben tartani. Miután Caspar rendbejött, elmesélte, hogy egy álarcos férfi támadta meg. Hamarosan szárnyra kelt a pletyka, miszerint a férfi bérgyilkos lehetett, akit Hochberg grófnő bérelt fel, hogy a jogos örököst eltegye láb alól. Egyre többen voltak azok is, akik kételkedtek Caspar történetében. Az még hagyján, hogy a talált gyerek érdekes múlttal rendelkezik, dehogy mindjárt királyi vérből származzon…abszurd. A rendőrség kénytelen volt Caspart védőőrizet alá venni, de ekkorra a város hangulata annyira a fiú ellen fordult, hogy az már visszafordíthatatlanná vált. Elegük lett belőle. Ekkor a véletlen Caspar segítségére sietett. A városban járt egy angol gróf, bizonyos Lord Stanhope, aki megismerve a fiú történetét, nagy érdeklődést tanúsított Caspar iránt és rávette a városi tanácsot, hogy adják át neki a fiú törvényes gyámságát. 1831-ben bejárta Európát, hogy a csodafiúval elkápráztassa a szalonokat. Később a gróf Magyarországravitette a fiút „abban a reményben, hogy itt fény derülhet Caspar származásának rejtélyére”. (azt nem írja a forrás vajon mi vezetett ehhez a következtetéshez – megjegyzés: Csiribusz) Kétévi utazgatás után aztán a nemes lord ráunt „játékszerére”, nem vállalta tovább a fiú tartását és Caspar ismét földönfutó lett. Egy Meyer nevű puritán, gonosz lelkész gondjaira bízta és a Nürnberghez közeli Ansbach városába került. Itt könyvkötő lett az akkor már huszonegy éves ifjúból. 1833 decemberének egyik estéjén, éppen hazafelé tartott egy parkon keresztül a munkából, amikor ismeretlen tettes rátámadt és késsel többszörösen mellbe szúrta. A halálos sebesülés ellenére Caspar haza tudott támolyogni, ám a lelkész egyetlen szavát sem hitte el. Azzal vádolta a fiút, hogy csak feltűnősködni akart és ezért sebezte meg magát. Ágyba fektették, de a rendőrséget nem értesítették. Három nappal később Caspar belehalt sérüléseibe. A rendőrség később kiszállt a tetthelyre és találtak egy fekete tárcát, benne a következő levélkével: „Hauser meg tudja magának mondani, hogy ki vagyok. De hogy megkíméljem őt ettől a feladattól, inkább megmondom magam. A bajor határról, …-ból való vagyok…A nevem MLO.”A gyilkost soha nem találták meg. Amikor Caspar halálának híre ment, állítólag Stephanie nagyhercegnő összeroppant és azt zokogta, hogy úgy érzi, a meghalt Caspar tényleg az ő elvesztett fia volt. A kis templomkertben temették el Ansbachban. Ott nyugszik mind a mai napig. Sírkövén egyszerű felirat olvasható: „Itt nyugszik Caspar Hauser, ki maga a rejtély. Születése ismeretlen, halála örök titok.” Szellem történet A szellem neve: Ismeretlen Helyszín: Amityville, Long Island, New York Időpont: az 1970es évek vége Nehéz megállapítani e történet valóságtartalmát az