Újabb tudós érvelt amellett, hogy a halál nem létezik
A halál nem létezik – állítja Robert Lanza, az Advanced Cell Technology kutatója, aki kijelentését a kvantumfizika útján igyekezett bebizonyítani. A kutató szerint, amikor a test „elemei” lemerülnek, még 20 watt „információs energia” marad. A kvantumfizika eredményein alapuló elmélet az egyetlen univerzum helyett „multiverzumról”, párhuzamos világokról beszél, alapja a biocentrizmus, amelyről korábban a Filantropikum.com-on is írtunk. E szerint végtelen számú univerzum létezik, és minden, ami megtörténhet meg is történik ezekben. Ami viszont nem történhet meg, az csak a halál. Mivel ezek az univerzumok egymással párhuzamosan léteznek, lényegtelen, hogy mi történik egyikben, a történet a másikban folytatódik. Ha egy test elpusztul az egyik univerzumban, akkor a 20 wattos energetikai magja, ami az agyat számítógépként működtette, nem semmisül meg a testtel. A fizika jó ideje bebizonyította, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, ez alapján pedig az információs energiakútja egy másik univerzumban landol. A kvantummechanika egyik fontos kísérlete a kétrés-kísérlet, amely a fény kvantumjaival, a fotonokkal foglalkozik. A kísérlethez szükség van egy átlátszatlan lemezre, amelyen két keskeny, párhuzamos rés húzódik, egy ernyőre és egy monokromatikus (egyféle hullámhosszú fényt sugárzó) fényforrásra. A lemez egyik oldalára elhelyezzük a fényforrást, a túlsó oldalára pedig az ernyőt. A kibocsátott fény nagy része a lemeznek ütközik, kisebb része azonban áthalad a réseken és szétszóródva az ernyőnek csapódik, jellegzetes képet alkotva azon: sötét és világos sávokat látunk megjelenni. Azonban ha csak az egyik rést hagyjuk nyitva, az ernyőn a fotonok szétszóródva össze-vissza képet alakítanak ki. Az ernyő mindegyik pontja mindkét résből kap hullámokat, azonban a hullámok útja a fényforrástól a réseken át az ernyőig nem lesz azonos hosszúságú, így a hullámok nem lesznek azonos fázisban. A hullámok természetéből fakadó interferencia hatására egyes helyeken erősítik, máshol kioltják egymást. A kísérlet másik figyelemre méltó eredményét akkor láthatjuk, ha elérjük, hogy a fényforrás egyszerre csak egy fotont bocsásson ki. Ha csak egy rést nyitunk ki, nem kapunk sávokat, csupán összefüggő képet az ernyő mentén. Amikor két résen át egyenként indítjuk a fotonokat, arra számíthatnánk, hogy vagy az egyik, vagy a másik résen haladnak át és nincs társuk, ami kiolthatná őket, tehát úgy kellene viselkedniük, mintha csak egy rés lenne: egyenletes eloszlást várnánk az ernyőn. A valóságban azonban akkor is megjelennek a sávok az ernyőn, ha egyenként küldjük át a résen a fényrészecskéket. A kvantummechanika szerint tehát egy-egy foton ki tudja oltani magát. Valahogy úgy halad át az egyik résen, hogy “tudja” közben, mi a helyzet a másik oldalon. A fizikusok már kimondják: a fényrészecske, bármennyire hihetetlen, egyszerre mindkét résen keresztülmegy. Ahogy átért a két résen, két külön hullámként viselkedik. Továbbá a kvantumfizika úgynevezett koppenhágai modellje azt állítja, hogy egy részecske viselkedését befolyásolja a megfigyelő és a kísérlet. Azaz a részecske reakciója a megfigyelő személyétől és a kísérlet milyenségétől függ. Senki sem tudhatja hogy a részecske miként viselkedik, amikor épp nem egy kísérlet alanya, de valószínűsítik, hogy ilyenkor egy hullámfüggvényt képez, amely tartalmazza lehetséges összes reakcióinak összes variációját. Abban a pillanatban ahogy megfigyelés tárgyává teszik, a függvény részecskévé válik, mely rendelkezik egy hozzá hasonló összetett párral is és ezzel kapcsolódva hozza létre a mi valóságunkban mérhető megjelenését és viselkedését. A jelenség a ”hagyományos fizikában’ egyszerűen nem is létezik ill. annak teljesen ellentmond. A biocentrizmus szerint így a tér és az idő az emberi elme számára nem egyebek, mint eszköz, a „20 wattos akkumulátor” pedig ezeket úgy rendezi, hogy az érkező információk elérhetők legyenek. Az elmének szüksége van térre és időre, de a „20 wattos akkumulátor” működése ezektől független. Bármi is történik az emberi testtel, az „akkumulátor” az, ami megtapasztalja az átmenetet egy másik univerzumba. Így fordulhat elő, hogy az egyik univerzumban a test meghal, de párhuzamosan egy másik univerzumban tovább élhet. Egyes vélekedések szerint a jövőben az is előfordulhat, hogy párhuzamos énjeink találkoznak. Az is elképzelhető az egyes ének alig különböznek egymástól, míg mások története teljesen más fordulatot vett, így fel sem ismernék egymást. Robert Lanza szerint, amit most felfedeztek a tudósok az nem egyéb, mint az antik népek mindegyikénél megtalálható Élet, amely összeköti az eget és a földet. Ezt a fizika az Einstein-Rosen-hídnak, vagy ismertebb nevén féregjáratnak nevezi. A „20 wattos akkumulátor” ezt használja az univerzumok közötti energiainformáció cserére. A féregjárat (vagy féreglyuk) vékony, csőszerű képződmény, ami az Univerzum (vagy más univerzumok) két távoli, görbületmentes területét köti össze. A féreglyukról szóló elmélet a Világegyetem kialakulásának elméleteiből született, közvetlen következménye annak a feltevésnek, hogy a tér pontjai kaotikusan összekötött állapotban vannak vagy lehetnek. Albert Einstein és Nathan Rosen már 1935-ben bebizonyították az egyirányú féreglyukak, a téridő hídjainak lehetőségét. A jelenség neve azóta is Einstein-Rosen híd. Ezeknek kialakulása a fekete lyukakhoz kapcsolódik. A fekete lyuk szingularitása úgy viselkedik, mint egy féreglyuk egyik oldala, ezenkívül instabil, és gyorsan pontszerű szingularitássá válik. Az 1960-as években John Archibald Wheeler és Robert Fuller számításai szerint a féreglyuk olyan gyorsan omlik össze, hogy azon még a fénysugár sem hatolhatna át. Az elmélet szerint a világegyetemünk egy fekete lyuk közepén található, amelyik egy másik fekete lyuk közepén található, és így tovább. Feltevődik a kérdés, ki az a megfigyelő, aki eldönti, hogy melyik időpillanatban vált univerzumot a „20 wattos akkumulátor”, hogy más tapasztalatokban is része legyen? Sokak szerint a megfigyelő nem más, mint maga az Isten. Ahogy az imádság is mondja: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben (…) legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” forrás: filantropikum.com
Hány univerzum létezik a miénken kívűl? [VIDEÓVAL!]
Egy új kozmológiai elmélet, a multiverzum-modell alapján sok más világegyetem létezik a miénken kívül, és ezek közül sokban létrejöhetett a miénkhez hasonló élet. A mi Világegyetemünket létrehozó Ősrobbanás a multiverzum-modell szerint csak egyike volt a sok hasonló jelenségnek, amelyek temérdek univerzumot hozott létre. Ezek többsége kellemetlen hely lehet például az általunk ismert életnek, ugyanakkor szerencsés esetben, ha a körülmények lehetővé teszik, az anyagfejlődés máshol is eljuthat magasabb szintre, és az élet, sőt az értelem is megjelenhet. A multiverzum-elmélet egyik érdekes következménye, hogy bár temérdek világegyetem létezhet, ezek többségét nem figyelhetjük meg. A többi világegyetem nagyobb részének alapvető fizikai jellemzői annyira különböznek a miénktől, hogy „kommunikálni” sem tudunk velük, tehát nem vagyunk képesek érzékelni semmilyen belőlük származó hatást. Ugyanakkor lehetnek hozzánk hasonló univerzumok is, amelyekben hasonló fizikai folyamatok zajlanak. Ha a mi Világegyetemünkben több fizikai állandó értéke nem lenne nagyon közel a ma megfigyelhetőhöz, akkor nem csak emberek vagy egyéb élőlények, de bolygók és galaxisok sem léteznének. A fizikai állandóknak viszonylag szűk az a tartománya, amely lehetőséget biztosít létezésünkre. A multiverzum-modell egyik népszerűsítője Paul Davies, a világszerte ismert fizikus-ismeretterjesztő szerint statisztikailag indokolt feltételezés, hogy a számtalan kisebb-nagyobb mértékben eltérő világegyetem között sokban lehetséges a nálunk megfigyelthez hasonló kémiai alapú élet. Még izgalmasabb lehetőség, hogy speciális esetekben egyes világegyetemek egymással kölcsönhatásba is kerülhetnek – tehát egy másik univerzum nyomait is megfigyelhetnénk elméletileg. Ebben a témában közöltek nemrég egy cikket a Physical Review Letters and Physical Review D című folyóiratban. Hiranya Peiris (Imperial College London) és Stephen Feeney (University College London) valamint kollégáik először készítettek részletes matematikai leírást arról, hogy lehetne más univerzumok nyomait keresni a Világegyetem legősibb forró állapotából visszamaradt kozmikus háttérsugárzásban. A szakemberek szerint a sugárzásban mutatkozhatnak olyan korong alakú területek, amelyek egy másik világegyetem és a mi Világegyetemünk ütközésének következményeként jöhettek létre. Ezeket azonban nehéz lenne azonosítani, és az érdekes elgondolásra eddig nincs bizonyíték. Noha mindez egyelőre csak elméleti modell, nemrég egy olyan beszámoló látott napvilágot, amely alapján talán egy korábbi, a miénket megelőző világegyetem nyomát azonosították a szakemberek. Roger Penrose (University of Oxford) és Vahe Gurzadyan (Jerevan State University) a WMAP-űrszondával és a BOOMERANG nevű ballonról nyert adatok segítségével hatalmas gyűrűket azonosítottak a kozmikus háttérsugárzásban, amelyekben az egyébként mindenhol előforduló hőmérsékleti ingadozások az átlagosnál kisebbek. Elképzelésük alapján a furcsa alakzatokat szuper-nagytömegű fekete lyukak ütközése hozhatta létre egy korábbi világegyetemben, amikor nagyenergiájú gravitációs hullámok keletkeztek, és ezek nyoma a későbbi Világegyetemben, a mi Univerzumunkat létrehozó Nagy Bumm után is megmaradt. A kozmoszon túl: Univerzum vagy multiverzum? Bármilyen furcsán is hangzik, egyes modern elméletek szerint az univerzumunk nem az egyetlen univerzum. Épp elenkezőleg, végtelen számú univerzum létezik párhuzamosan, melyek közösen alkotják a „multiverzumot”. A filmben Brian Greene a meghökkentő teória nyomába ered, megkísérelvén kifürkészni, hogy milyenek lehetnek ezek az alternatív világok. forrás: ujvilagtudat.blogspot.hu
A PÁRHUZAMOS VILÁGOK LÉTEZNEK ÉS EZ HAMAROSAN IGAZOLHATÓ LESZ
Létezik-e egy másik éned, aki éppen ebben a pillanatban egy párhuzamos univerzumban olvassa ezt a cikket? Dr. Brian Greene, azElrejtett valóság: párhuzamos univerzumok és a kozmosz mélységes törvényei című könyv szerzője, úgy véli, hogy valószínűleg létezik a természet különös trükkje; és annak bámulatos lehetőségeit is kifejti ebben a háromperces interjúban. Egyre több kozmológus ért egyet Greene-nel abban, hogy ahol mi vagyunk, az csak egy a sok világegyetem közül, s ezek közül legalább egy ilyen világ hozzásimul a miénkhez, talán csak egyetlen milliméterre tőlünk. Mi azért nem látjuk ezt a világot, mert az a mindennapi valóságunk négy dimenziójától különböző tértípusban létezik. A Massachusettsi Műszaki Egyetemen Max Tegmark úgy véli, hogy a „sok univerzumnak” ez a multiverzum modellje a modern fizikán alapszik és végül igazolható, megjósolható és megcáfolható lesz. „Ez nem sci-fi” – mondja – „ez valódi tudomány.” Ahogyan a CERN Nagy Hadronütköztetője is fejlődik, a tudósok mindinkább egy „új fizikáról” beszélnek a látóhatáron, amely a kilátások szerint segíthet a tudósoknak az univerzum még több felfedezetlen titkának a megértésében. Ez az új megközelítés magában foglalja a sötét energiának a jobb megértését – ez egy olyan misztikus erő, amit néhány forradalmi gondolkodó utalásnak vél arra, hogy egy univerzum „nővérünk” lapul a szomszédságunkban. A kozmológusok különös eseményeket figyeltek meg. Ilyen például, hogy a 2,2 millió fényév távolságra lévő Androméda galaxis 200000 mérföld/órás sebességgel száguld a Tejút felé. Ennek a jelenségnek akkor van értelme a logika szerint, ha egy láthatatlan univerzumból szivárgó gravitáció húzza egymáshoz a két galaxist. A WMAP űrteleszkópnál dolgozó kutatók nemrégiben felfedeztek egy tízezerszer nagyobb erőt, mint a Tejútrendszer, amelyről azt hiszik, hogy hatásos bizonyítékként szolgálhat arra, hogy egy párhuzamos univerzum lehet a környéken. A párhuzamos világok kutatására tett újabb kísérlet során a NASA üzembe helyezte az Kettes Alfa Mágneses Spektrométert a Nemzetközi Űrállomáson azért, hogy olyan adatokat rögzítsen, amelyek bizonyíthatják más univerzumok létezését, amelyek közül néhány talán antianyagból áll. Ennek a kozmikus rejtélynek a megfejtése világméretű érdeklődést váltott ki. A projektet támogatja a legtöbb európai nemzet, valamint Tajvan (Taiwan), Kína, Oroszország és az Egyesült Államok. Megpillanthatunk-e valaha egy másik univerzumot? A nemrégen készült PBS interjúban, az „Univerzum rejtélyei”-ben, a Dél-Kaliforniai Egyetem kozmológusa, Clifford Johnson, közölte, hogy helyesnek véli, hogy a fikció ilyen összefüggésében gondolkodjunk erről, ugyanakkor ez egyúttal egy olyan dolog is, amit a tudósok felfedezhetnek. Néhányan azt javasolják, hogy a bennünket felépítő anyag – a gravitációnk és a mágnesességünk anyaga és erői – olyan elemekből áll, amelyek minket ehhez az univerzumhoz ragasztanak. Ezek nem engedik meg, hogy mi elhagyjuk a saját előre-hátra, fel és le, balról-jobbra mozgó négy dimenziónkat, és az időérzékünket. Talán egészen közel van egy másik univerzum, ámde ahhoz, hogy megfigyelhessük azt vagy kommunikálhassunk azzal; először is meg kell értenünk a különböző dimenzióit. Úgy képzelhetnénk őket, mintha „nem szokványos, új fajták” volnának. Mindazonáltal, úgy tűnik, hogy a nehézségi erő az egész világegyetemet áthatja, s egy napon talán lehetővé válik a többi világegyetemmel való kommunikáció valamifajta gravitációs manipuláción keresztül. Vajon hogyan éreznénk magunkat, ha feltárulna egy párhuzamos világ? Johnson azt mondja, hogy „kevésbé érezném magamat egyedülállónak emberként, viszont talán üdítő volna; mivel sok olyan dolgot, amire nem fordítottam időt, talán önmagam egy máshol létező másolata megcsinálna!” Greene azt is hozzáteszi, hogy az univerzumok majdnem megkülönböztethetetlenek is lehetnek egymástól; a többiben lehet, hogy megvannak mindnyájunk módosulatai, ahol mi létezünk, de más családokkal, karrierrel és élettörténettel. Megint másokban a valóság olyannyira gyökeresen eltérhet a miénktől, hogy azok akár felismerhetetlenek is lehetnek. A szakértők azt jósolják, hogy miként az elkövetkezendő évtizedek megváltoznak – az intelligencia exponenciális fejlődésével –, úgy ez a mindent meghaladó koncepció egy napon majd bizonyított tény lesz. Képzeljük el, hogy egy olyan másik Földre teszünk látogatást, ahol egy alternatív énünk egy, a mienknél eredményesebb életet él, s akkor cserélhetnénk vele, ha mindketten úgy gondoljuk. Ez a következő kérdést veti fel: „Mi lenne akkor, ha a mi párhuzamos énjeink összetalálkoznának? Vajon egyesítenénk-e az eltéréseinket azért, hogy jobb emberekké válhassunk, avagy egymás ellen versenyeznénk?” Mikor válhat lehetségessé a párhuzamos univerzumokkal való összekapcsolódás? Eltökéltséggel és jó szerencsével, néhány tudós azt jósolja, hogy ezt a hihetetlen teljesítményt akár tíz éven belül elérhetjük; mások, akik kevésbé lelkesek, úgy vélik, hogy az ehhez szükséges technológiák a következő 50-100 éves periódusba esnek bele. „Maradj a készülék előtt!” Forrás: boldognapot.hu
Hihetetlen: Lakott bolygót találtak egy emberi sejtben!
A mikrobiológusok felettébb érdekes dolgot fedeztek fel, mikor egy emberi sejtet vizsgáltak – a kutatások azt igazolták, hogy a mikrovilág épp olyan kozmoszt tartalmaz, mint az általunk eddig ismert univerzum. Dr. Eric Meyers a vezető kutató orvos, vonakodott bejelenteni az eredményeit az évente megrendezett biológusok konferenciáján, azonban miután előhozakodott a bizonyítékokkal, mindenkinek tátva maradt a szája. A vizsgált emberi sejtek egyikében felfedeztek egy olyan bolygót, amely olyan jeleket mutat, mintha valamiféle élet lenne rajta. A vizsgálatok még zajlanak azt illetően, hogy milyen életforma is lakik ezen a bolygón, illetve civilizáció ki alakulhatott e rajta. Amennyiben igen, akkor az mindenképpen az évszázad felfedezése lenne. Néhány elborultabb elmélet szerint, talán valamiféle kommunikációt is ki lehetne építeni az ott lakó élőlényekkel.
Szimuláció a valóságunk?
A Mátrix című filmben Neo, a főhős két valóság között választhat. A fizikusok most hasonló választást ajánlanak fel nekünk. A kozmikus sugárzás tanulmányozásával kideríthető, hogy virtuális Mátrixban élünk-e. Ha igen, akkor a fizika eddig megismert törvényei nem segítenek annak a metauniverzumnak a megismerésében, amelyben szimulálóink élnek. Programozóink számunkra istenek, korlátlan hatalommal az általunk tapasztalt valóság felett. Seth Lloyd, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) kvantummechanikai mérnöke még 2001-ben megkísérelte felbecsülni, hogy mennyi erőforrás kellene egy univerzum méretű szimulációhoz. Megpróbálta megállapítani, hány „számítógépes műveletet” végzett az univerzum az ősrobbanás óta, mennyi az összes eddig lezajlott esemény száma. Arra az eredményre jutott, hogy egy ilyen szimulációt lehetetlen megalkotni: a történtek megismétléséhez, a valóság utolsó atomig hű, tökéletes másolatának létrehozásához több energia kell, mint amennyi az univerzumban van. A szimulációhoz szükséges számítógép nagyobb lenne, mint az univerzum, és az idő a programban lassabban ketyegne, mint a valóságban. Az univerzum egy tökéletlen másolata viszont sokkal kevesebb számítógépes erőt igényelne. Egy ilyen „lebutított kozmoszban” a mikroszkopikus világ és a távoli csillagok fényének finom részleteit csak azon ritka alkalmakkor kéne betölteni, amikor az értelmes lakók tudományos felszereléssel tanulmányozzák ezeket. Mihelyt senki sem figyel, az objektumok egyszerűen elenyésznek. Ilyen eltűnéseket sohasem észlelnénk, mert a szimulátorok mindig érzékelnék, amikor újra megfigyelésbe kezdünk, és visszatöltenék a dolgokat. A virtuális univerzumok tehát ilyen módon lehetségesek, sőt nem kizárt, hogy mi is ilyenben élünk. A más, fejlettebb civilizációk által kedvtelésből tartott univerzumok száma ugyanis óriási lehet, messze túlhaladhatja a reális – azaz általunk valósnak tartott – világokét. Ez Nick Bostrom, az Oxford Egyetem filozófusa 2003-as következtetéséhez vezet: több értelme van arra fogadni, hogy szilíciumalapú mesterséges intelligenciák vagyunk egy programban, mint arra, hogy szénalapú szervezetek a tényleges univerzumban. A mai információtechnológiai fejlődés mellett azt sem nehéz elképzelni, hogy a jövőben mi is tudunk mesterséges univerzumokat szimulálni. Hiba lehet a Mátrixban Hogyan lehetne eldönteni, hogy valós vagy szimulált univerzumban élünk? John D. Barrow, a Cambridge Egyetem matematikaprofesszora 2007-ben felvetette, hogy a valóság tökéletlen szimulációja rövid ideig tartó, de észlelhető torzulásokat eredményezhet, azaz hiba lehet a Mátrixban. Amikor a szimuláció kisiklik, a természeti állandók (mint a fénysebesség vagy a finomszerkezeti állandó) váratlanul megváltoztathatják értéküket. Nemrég egy konkrét vizsgálatot javasoltak a szimulációs hipotézisre. A fizikusok többsége szerint a tér sima és kiterjedésében végtelen. Az atomokat, csillagokat és galaxisokat magába foglaló tökéletesen sima háttér azonban nehezen teremthető újjá a fizikai modellezésben. Ehelyett szemcsés szerkezetű teret modelleznek, a televízió pixelekből álló képéhez hasonlóan. Kiszámították, hogy a szimulációban a részecskék mozgása és így energiája összefügg a képpontok közötti távolsággal: minél kisebb a rácsméret, annál nagyobb lehet a részecskék energiája. Eszerint, ha univerzumunk szimuláció, akkor a leggyorsabb részecskék energiájának maximuma van. A csillagászok megfigyelései szerint a kozmikus sugárzás részecskéinek energiamaximuma van 10^20 elektronvoltnál. A szimulációs háló másik megfigyelhető hatása a kozmikus sugárzás irányfüggőségével kapcsolatos. Ha az űr folytonos, akkor nincs olyan alaprács, amely a kozmikus sugarak irányát befolyásolja, azok minden irányból egyformán jönnek. Egy rácsalapú szimulációban élve azonban egyenetlen volna az eloszlás. A kozmikus sugárzás irányfüggősége egy modellezett univerzumban könnyebben magyarázható, mint egy reálisban. A csillagászoknak az eddigieknél sokkal több kozmikus sugárzási adat kell a kérdés eldöntéséhez. Feltételezik, hogy szimuláció esetén transzcendens alkotóink célja az univerzum megértése, és nem szándékoznak beavatkozni a szimulációba. Ez az elképzelés a deizmushoz áll közel. Időnként csodákat tapasztalhatunk Azonban a rendszer gazdái egy univerzum méretű valóságshow-ba is beprogramozhattak minket, és hajlamosak lehetnek a játékszabályok manipulálására aszerint, hogy mit kívánnak céljaik. Ha ez helyzet, akkor időnként csodákat tapasztalunk. Szimulálóink maguk is szimulációk lehetnek, mindegyik különböző fizikai alaptörvényekkel. Ha szimulációban élünk, akkor – logikailag lehetséges módon – nem a természet törvényeit fedeztük fel, hanem szimulálóink mesterséges játékszabályait. A kozmikus sugárzás vizsgálata segíthet felderíteni számunkra, hogy csupán kódok vagyunk-e egy mesterséges Mátrixban, ahol a fizikai törvények módosulhatnak, sérülhetnek. De ha ennek az igazságnak a megismerése azt jelenti, hogy sohasem tudhatjuk meg, hogy – magunkat is beleértve – mi valós, akkor akarjuk ezt egyáltalán tudni? Ahogy a filmben elhangzik: „Nincs visszatérés, Neo. A kék tablettát választod, vagy a pirosat?” forrás: origo.hu
Szimulációk szerint hologram a világunk!
Japán fizikusok egy csoportja olyan elmélettel állt elő, amely szerint az univerzum csupán egy hatalmas hologram. Erre állításuk szerint bizonyítékokat is találtak, tanulmányukat Nature idézi. Az elmélet Juan Maldacena elméleti fizikushoz köthető, aki még 1997-ben állt elő merészteóriájával. Azt állította, hogy a világegyetem bármely háromdimenziós tartománya leírható a tartomány kétdimenziós határán kódolt információval. Szerinte a világegyetemben a gravitáció elenyészően vékony, vibráló húrokból születik, és ezek a húrok leírhatók a jól ismert fizikával. A húrelmélet egy olyan egyesített elmélet, amely mind az anyagi részecskéket, mind pedig a kölcsönhatási részecskéket piciny húroknak képzeli el. A húrelméletet (és az M-elméletet) azért hozták létre, hogy az általános relativitáselméletet és a kvantummechanikát összhangba hozzák. A húrelmélet egyik alapvető feltételezése, hogy 3+1-nél több dimenziója van az univerzumnak. Maldacena elmélete a hologramhoz hasonlóan írja le a világegyetemeket. Egy 3D univerzumban lévő jelenségek leírhatók a világegyetem kétdimenziós határán lévő részecskék megfigyeléséből szerzett információval. Magában a 3D világegyetemben a gravitációelmélet szabályai működnek, de a kétdimenziós határolófelületén már az elemi részecskék az egyszerű kvantumelméleti törvényeknek megfelelően viselkednek – így hozza össze a teória a két elméletet. Maldacena ötlete valójában nem különbözik a holográfiától, ahol a háromdimenziós tárgyak olyan képeit rögzíthetjük a kétdimenziós peremen lévő hologramon, melyből azok térbeli helyzete rekonstruálható. Maldacena elmélete lenyűgözte a fizikusokat, hiszen egyszerűbb alapokra helyezte volna a rendkívül bonyolult húrelméletet. És persze azért is, mert megoldott volna számos következetlenséget, amely a kvantumfizika és az Einsteint-féle gravitációs elmélet között áll fenn. A sejtést ugyanakkor eddig senki nem tudta bizonyítani, mert a kétféle leírás duális, a kvantumfizika és a gravitációs elmélet nem fér össze egymással. Amikor az egyik elméletben megmagyaráztak jelenségeket, azt nem lehetett megfeleltetni a másikban. És ugyanez igaz fordítva is. Ennek ellenére Maldacena sejtését sokan tényként kezelték, hiába nem sikerült bizonyítást találni. Hjakutake Josifumi, a japán Ibaraki Egyetem fizikusa és kollégái most azt mondják, hogy sikerült bizonyítékot találni Maldacena sejtésére. Hjakutake megpróbálta kiszámolni a fekete lyukak belső energiáját, azok helyzetét az eseményhorizonton és a lyukak sok más tulajdonságát is, olyanokat, amelyek a húrelméleten alapulnak. Egy másik tanulmányban egy olyan világegyetem belső energiáját próbálta kiszámolni, amelyben nincs gravitáció. A két számítás végül találkozott. Maldacena szerint a számítások helyesnek tűnnek. A fizikus jelenleg a Princetonon tanít, és nem vett részt a japán kutatásban. Szerinte a módszer érdekes, hogy ellenőrizzenek állításokat a kvantumgravitációban (ebben a kvantummechanika és a gravitációelméletet próbálják egyesíteni) és a húrelméletben. A japán csapatnak nem ez az első tanulmánya a témában, évek óta végeznek hasonló szimulációkat. Leonard Susskind, a Stanford elméleti fizikusa szerint most első alkalommal sikerült bebizonyítani azt, amiben nagyjából biztosak voltak, hogy igaz, de még senki nem állt elő bizonyítékokkal. Susskind egyébként az elsők között volt, akik elkezdtek foglalkozni a holografikus világegyetem elméletével. Maldacena szerint a japán tudósok által szimulált világegyetemek egyike sem hasonlít a minénkhez. A fekete lyukas univerzumnak tíz dimenziója van, ezek közül nyolc egy nyolcdimenziós gömböt alkot. A gravitácómentesnek egy dimenziója van, számtalan kvantumrészecskéje egy csoport idealizált húrnak felel meg, vagy harmonikus oszcillátoroknak, amelyek össze vannak kapcsolva. Maldacena szerint azonban az, hogy a két látszólag teljesen különböző világról kiderül, hogy valójában hasonlóak, reményt ad, hogy a világegyetemben lévő gravitáció egy nap sokkal egyszerűbben, például a kvantumelmélettel is megmagyarázható. Fotó: Joe Mcnally / Europress / Getty Forrás: index.hu
A NASA bejelentette, hogy bizonyítéka van a dimenziókapuk létezésére! (magyar videóval)
Sci-fi szerzők kedvenc témája az a bizonyos „kapu”, vagy más néven féregjárat. Egy különleges átjáró az időben vagy a térben, amelyen át az utazók hatalmas távolságokra juthatnak el egyetlen szempillantás alatt, csakhogy egy ilyen ajtó egyben út az ismeretlenbe. Persze, ha egyáltalán létezik. Ez azonban a NASA legutóbbi bejelentése után, már nem kérdés többé: Bizony, hogy létezik. Saját honlapján közölte ugyanis a szenzációsnak tűnő hírt az Amerikai Űrhajózási Hivatal, majd hamarjában egy közel négy perces kisfilmet is készítettek, amelyben megpróbálják annak lényegét, a laikusok számára is érthetővé tenni. Az Iowai Egyetem, plazmafizikusa, Jack Scudder jött rá, hogy a Föld mágneses mezeje bizonyos helyeken összekapcsolódik a Nap mágneses mezejével, létrehozva ezzel egy állandó, folyamatos és megszakítás nélküli kapcsolatot a Föld és a Nap között. Ezeken a kapcsolatokon, vagy ahogy ők nevezik x-pontokon, pedig vannak úgynevezett kapuk, amelyekről egyelőre sejtelmük sincs, hogy hova vezethetnek. A bejelentéssel egyidőben azt is közölték, hogy 2014-ben, egy több évig tartó misszióba kezd a NASA, melynek során az energia részecske detektorokkal és mágneses érzékelőkkel felszerelt űrhajók legfontosabb feladata lesz megfejteni a különös kapuk titkait. A feladat persze távolról sem egyszerű. A NASA azonban egyelőre egy néhány soros tényhíren kívül csak az alábbi rövidebb videót hozta nyilvánosságra a témával kapcsolatban, amelyből a felfedezés több részlete is kiderül és amelynek magyarul feliratozott változata itt megtekinthető: forrás: ittvannak.hu