A legprovokatívabb pornográf művészfilmek 2000 óta

Az olyan hatvanas-hetvenes években forgatott erotikus filmtörténeti klasszikusok, mint A nap szépe, az Érzékek birodalma, az Utolsó tangó Párizsban, az Erkölcstelen mesék vagy a Caligula kikövezték az utat napjaink erotikus művészfilmjei előtt, amelyek a testiség és a nemi vágy fülledt labirintusába kalauzolnak bennünket.

 

Intimitás (Intimacy) 

 

Patrice Chéreau 2001-es filmjének alaphelyzete az Utolsó tangó Párizsbant idézi: a csaposként dolgozó Jay (Mark Rylence) szerda esténként találkozik Claire-rel (Kerry Fox), légyottjaik pedig nem szólnak másról, csak a szexről. Ki nem mondott egyezségük értelmében egymás nevét sem tudjak, és nem is kérdeznek egymásról semmit. Jay már túl van egy sikertelen házasságon, és habár viszonyuk eleinte tényleg kizárólag testi síkon zajlik, Jay mégis beleszeret a nőbe, akit az egyik nap követni kezd, ezzel pedig egy olyan érzelmi lavinát indít el, ami komoly veszélybe sodorba kapcsolatukat.

 

Az Arany Medvével jutalmazott buja lélektani alkotás végső soron a szerelemről, illetve annak hiányáról szól, Jay és Claire hardcore szexjelenetei pedig arról váltak hírhedtté, hogy a színészek nem szimulálták őket. Többek között egy ténylegesen végrehajtott orális kényeztetést is láthatunk az Intimitásban, amit bemutatása óta az francia új extremitás stílusirányzat egyik korai előképének tartanak.

 

Ken Park

 

Larry Clark negyedik egész estés játékfilmje, a 2002-es Ken Park provokatív hangvétele és a benne ábrázolt helyenként kifejezetten botrányos aktusok miatt sokakat megbotránkoztatott bemutatása idején. Gondoljunk csak arra a bizarr jelenetre, amikor Claude (Stephen Jasso) apja holtrészegen hazaérkezik, majd megpróbálja orálisan kielégíteni a saját fiát, akit egyébként azért terrorizál megállás nélkül egész nap, mert szerinte nem eléggé férfias.

 

 

A forgatókönyvet Larry Clark kérésére Harmony Korine (Spring Breakers – Csajok szabadon) dolgozta át Clark saját történeteit és karaktereit felhasználva, ami csak úgy tobzódik a leplezetlen testiségben: Shawn (James Bullard) saját barátnője anyjával, Rhondával (Maeve Quinlan) folytat titkos viszonyt, Tate (James Ransone) pedig a fulladásos szexjátékokra gerjed, de nagyszülei meggyilkolása is jócskán felizgatja. Peaches (Tiffany Limos) sem veti meg az édeshármast, és örömmel bújik ágya Shawnnal és Claude-dal, de a tabudöntögető film végén azért Ken Park rejtélyes öngyilkosságának okára is fény derül.

 

Álmodozók (The Dreamers)

 

Az Utolsó tangó Párizsban 75 éves olasz rendezőjét, Bernardo Bertoluccit 2011-ben tiszteletbeli Arany Pálmával jutalmazták a Cannes-i Filmfesztiválon, ezt a rangos díjat rajta kívül pedig eddig csak hárman: Woody Allen, Clint Eastwood és Agnès Varda vehette át. Bertolucci 2003-ban filmesítette meg Gilbert Adair 1988-as Álmodozók című regényét, a forgatókönyv adaptálását pedig magára a szerzőre bízta, akinek története az 1968-os párizsi diáklázadások idején játszódik.

 

 

A film főszereplői egy francia testvérpár, Isabelle (Eva Green) és Theo (Louis Garrel), akik a viharos történelmi időszakban egyedül maradnak szüleik hatalmas lakásában. Nem sokkal később az utcán botlanak bele Matthew-ba (Michael Pitt), az amerikai diák csak néhány napja érkezett meg Párizsba, ők pedig úgy döntenek, hogy befogadják magukhoz. Szokatlan erotikus játékokba kezdenek, például meztelenül alszanak az ágyban vagy egymás előtt maszturbálnak, ám az egyre hevesebbé és bonyolultabbá váló érzelmi háromszög végül alaposan próbára teszi mindhármukat, miközben az édeshármas nem nélkülözi a vérfertőzés gyanúját sem. Az Álmodozók egy ifjúkori fülledt beavatási szertartás krónikája, minek során a három fiatal kéz a kézben kalandozva fedezi fel saját érzelmi és nemi identitását.

 

A barna nyúl (The Brown Bunny)

 

Vincent Gallo első egész estés játékfilmje az 1998-as Buffalo ’66, avagy a megbokrosodott teendők (Buffalo ‘66) volt, felejthetetlen függetlenfilmjét pedig joggal nevezi saját remekművének. Emlékezetes rendezői debütálásával ellentétben második filmje, A barna nyúl azonban már korántsem sikerült ilyen jól, Roger Ebert például azt nyilatkozta róla, miután bemutatták a 2003-as Cannes-i seregszemlén, hogy “ez a film a fesztivál történetének eddigi legrosszabb alkotása.”

 

Az 54 éves amerikai színész-rendező maga írta a forgatókönyvet, ami egy magányos, bűntudattól szenvedő motorversenyző, Bud Clay (Gallo a főszerepet is magára osztotta) körül forog. A jóképű, ám melankolikus hangulatú férfi céltalan utazásai során több nővel is összeszűri a levet, mégis képtelen szabadulni egykori szerelme, Daisy (Chloë Sevigny) emlékétől, akivel a film végén mégis újra összehozza a sors. Habár egy cameo erejéig az első amerikai szupermodellként számon tartott Cheryl Tiegs is feltűnik ebben a nyers és érdes filmben, A barna nyúl körül elsősorban emiatt a fináléban látható találkozás kapcsán alakult ki nagy médiafelhajtás: Sevigny ugyanis a kamerák előtt egy nem szimulált orális szexjelenetben kényezteti hosszan Gallót.

 

9 dal (9 Songs) 

 

“A 9 dal úgy néz ki, mint egy pornófilm, de olyan érzést kelt, mint egy szerelmesfilm”, írta Michael Winterbottom 2004-es alkotásáról találóan a Guardian kritikusa. A brit rendező kéjsóvár látomása egy angol geológus, Matt (Kieran O’Brien) és egy amerikai vendéghallgató lány, Lisa (Margo Stilley) tizenkét hónapos viszonyának legérzékibb pillanatait eleveníti fel. Ezek az intenzív emlékek és intim szexuális élmények kilenc rockkoncerthez kapcsolódnak, amire együtt mentek el – erre a kilenc, számukra jelentéses dalra utal a film címe is, amelyek között találhatunk Elbow-, Franz Ferdinand- és Michael Nyman-szerzeményeket is.

 

 

A két főszereplő valódi szexjelenetei bővelkednek a különféle expliciten ábrázolt nemi aktusokban, amelyekről komoly vita alakult ki azt illetően, hogy vajon hozzájárultak-e művészi értelemben a film jelentésrétegeihez vagy esetleg csak a hatásvadászat kedvéért lépték át a készítők velük a pornográfia határát. Az tény, hogy Winterbottom nem ismert határokat, hiszen például ez az egyetlen olyan brit mainstream mozi, amiben férfi ejakuláció látható. Legyen bármennyire is tabudöntögető ez a film,  a 9 dal egy merész és lázas vízió a testi gyönyörökről.

 

A pokol anatómiája (Anatomie de l’enfer)

 

A 67 éves Catherine Breillat több alkalommal is élt már pályafutása során a megbotránkoztatás eszközével, és nincs ez másképp 2004-es filmjében sem, amit az 1999-es Románc (Romance) folytatásának szánt. A francia rendezőnő saját Pornocracy című könyvét vette alapul, a férfi főszerepet pedig az ismert olasz pornósztárnak, Rocco Siffredinek adta, aki már második alkalommal dolgozott együtt Breillat-val.

 

 

A történet főszereplőinek nincs neve: a nő (Amira Casar) öngyilkosságot kísérel meg egy melegdiszkó vécéjében, ám nem jár sikerrel, nem sokkal később pedig felbérel egy homoszexuális férfit (Rocco Siffredi), hogy töltsön el vele négy napot és négy éjszakát egy messzi házban, ahol senki sem zavarja őket. Breillat mélyen szántó szexuálpszichológiai tanulmánynak szánta erotikus filmdrámáját, ami bővelkedik a férfi és női meztelenségben, illetve nemi szerveik látványában, az egyik legdurvább jelenetben pedig a menstruáció témája is előkerül egy véres tampon társaságában.

 

Shortbus 

 

John Cameron Mitchell 2006-os provokatív filmje sem fukarkodik a kéjsóvár és explicit jelenetekben, amelyek többsége ráadásul a melegpornó kategóriájába esik. A sikamlós és arcpirító alkotás központi főhősei egy meleg pár, James (Paul Dawson) és Jamie (PJ DeBoy), akik magánéleti problémáik miatt egy szexterapeutához fordulnak. Ám Sofia (Sook-Yin Lee) sincs könnyű helyzetben, hiszen neki is megvan a maga titkos baja: habár férjével imádják egymást, még sosem volt része orgazmusban. James és Jamie ekkor felkarolják a lányt, és bevezetik a hírhedt Shortbus nevű szórakozóhely orgiákkal teli világába.

 

 

Mitchell valóban megállás nélkül az arcunkba tolja a férfi és női nemi szerveket, a nem szimulált, vadabbnál vadabb és bizarrabbnál bizarrabb együttlétekről nem is beszélve – az autofelláció csak az egyike ezeknek a zavarba ejtő jeleneteknek, de még a falon lógó Pollock-poszter sem ússza meg testnedvek nélkül. Filmje azonban több puszta művészpornónál, hiszen a Shortbus távolabbról nézve a szeptember 11-i tragédia feldolgozásával küszködő New York-i fiatalok kavalkádszerű tablóképe, tele színes figurákkal és meghökkentő helyzetekkel, hőseit pedig minden gyarlóságukkal és esendőségükkel együtt nagy együttérzéssel ábrázolja. “A szex olyan, mint a zene, egy egyetemes nyelv. Ezt használtuk fel arra, hogy bemutassuk a karaktereket, érzelmeket váltsunk ki belőlük és előre mozdítsuk a cselekményt”, osztotta meg alkotói koncepcióját Mitchell.

 

A szégyentelen (Shame) 

 

Michael Fassbender a 2008-as Éhség (Hunger) című filmben az elmúlt évek egyik legdurvább színészi átalakulását hajtotta végre az éhségsztrájkoló Bobby Sands szerepében, a rendező, Steve McQueen pedig kezdettől fogva tudta, hogy második egészestés filmjének főszerepét is neki kell majd játszania. A 2011-es A szégyentelen érzelmileg és nemileg egyaránt kallódó főhőse Brandon (Michael Fassbender), akinek egy menő New York-i állása van, komoly fizetést kap, egy modern lakásban lakik, ám van egy titka, amit senkivel sem oszt meg. Brandon olyan súlyos szexfüggőségben szenved, ami miatt még a munkahelyén sem bírja ki anélkül, hogy ne nézzen a számítógépén pornót.

 

 

Az alkalmi kapcsolatok azonban korántsem teszik boldoggá, életét pedig gyökeresen felforgatja, amikor váratlanul betoppan a lakásába húga, Sissy (Carey Mulligan), aki persze idővel ráébred mindarra, amit testvére előle is rejtegetni próbál. Az Oscar-díjas Steve McQueen hideglelős pszichológiai esettanulmánya sem mond le a szexjelenetek explicit ábrázolásáról – Brandon a mélyponton többek között még egy melegbárba is elkeveredik –, A szégyentelen összességében mégis egy olyan férfi elszomorító portréja, aki nem képes olyan nővel szeretkezni, aki iránt érez is valamit – valamit, ami több annál, mint hogy pusztán szexuális étvágya kielégítésére használja.

 

A nimfomániás (Nymphomaniac) 

 

Lars von Trier 2013-ban forgatta le depresszió-trilógiájának harmadik felvonását, ami az Antikrisztust és a Melankóliát követi. A két részben bemutatott A nimfomániás címszereplője Joe (Charlotte Gainsbourg), a szerencsétlen fiatal lányra pedig egy sikátorban összeverve talál rá Seligman (Stellan Skarsgård), aki megsajnálja és magához veszi. Joe magát nimfomániásnak tartja, és a sokkból magához térve egyre bátrabban mesélni kezd a férfinak gyerekkoráról, édesapjához, illetve egykori szeretőihez fűződő viszonyáról, amelyek végül ide jutatták.

 

A botrányhős dán rendező ebbe a narratív keretbe helyezte a lány szokványosnak semmiképpen nem nevezhető történetét, akinek szexuális múltja tobzódik az extrém helyzetekben, pózokban és perverziókban, legyen szó akár a két néger férfival egyszerre való közösülésről vagy a fájdalmas, de izgató kalandozásról a BDSM durva világában. Ne feledjük azonban, hogy a mozikba csak a négyórás vágott verzió jutott el, amiből a legtöbb explicit képsor kimaradt, a teljes élmény miatt pedig ezért az öt és fél órás rendezői változat megtekintését ajánljuk, mert Lars von Trier vakmerő víziójának csonkítatlan verzióját legalább egyszer látni kell.

 

Adéle élete (La vie d’Adèle) 

 

Abdellatif Kechiche háromórás romantikus-erotikus filmje történelmet írt a 2013-as Cannes-i Filmfesztiválon, hiszen első alkalommal fordult elő a seregszemle történetében, hogy a tunéziai-francia rendezővel együtt hivatalosan a két főszerepet alakító színésznőt is Arany Pálmával jutalmazták, de a film elnyerte továbbá a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének FIPRESCI-díját is. A Steven Spielberg vezette szakmai zsűrit lenyűgözte Kechiche két fiatal lány szerelméről szóló érzéki filmje, aminek egyik főszereplője a címben is megjelölt Adéle (Adèle Exarchopoulos).

 

A középiskolás kamaszlány tanár szeretne lenni, ám élete örökre megváltozik, miután megismerkedik a kék hajú főiskolás lánnyal, Emmával (Léa Seydoux, akit hamarosan az új James Bond filmben is láthatunk), aki segít neki felfedezni szunnyadó erotikus vágyait, de abban is támogatja, hogy kibontakozhasson felnőttként és gyerekként egyaránt, az érzelmi megrázkódtatást azonban végül mégsem kerülhetik el. Az azonos című francia képregényből készült maratoni leszbikus felnövés-történet erőssége, hogy teljesen természetesnek mutatja be a két lány homoszexuális viszonyát, és ahogyan a Brokeback Mountain – Túl a barátságon, a szerelem univerzalitására fókuszál, ám összeállításunkba ezúttal azért került bele, mivel a kamera még akkor sem fordul, amikor a sok esetben durva, bevállalós és elnyújtott szexjelenetekre kerül sor kettejük között.