Birtokolni és nem akarni

Sok éve már annak, hogy először hallottam a vágy nélküli létezés botrányos eszméjéről. Rémesnek tűnt – teljesen élettelennek és értelmetlennek. Hogyan lehet valaki emberi és eleven és vidám és boldog, ha nincsenek vágyai? És hogyan lehetnek tárgyak a birtokában? Nem képtelenség-e, hogy valakinek legyen mosogatógépe meg ezer könyve, új CD-lejátszója és faxkészüléke, szép kertje és elektromos fűnyírója, anélkül hogy vágyna rájuk? Én meg tudom érteni a szerzetesi eljárást, a lemondást minden tulajdonról mint a vággyal való megküzdés módját – de ez nem a világi zen gyakorlóinak az útja. Nekünk gyakran igenis van mosogatógépünk és faxkészülékünk, kertünk és drót nélküli sövénynyírónk.

Nemrégiben új trükköt kezdtem el tanulni a vágyakkal kapcsolatban. Szerelmes lettem. Csodálatos volt és izgató és csupa gyönyör, boldogság és öröm. De az új szeretőm messzire lakott, és gyakran maradtam ott nélküle. Sóvárogtam utána. Kívántam. Odafigyeltem erre, és mire jutottam? Természetesen arra, hogy mindezek a vágyak csupán újabb mentális tartalmak, egyszerűen további gondolatok és érzés, hozzáadandók a sok másikhoz abban a nagy térben. Voltak fájdalmak a szívem tájékán, rángások a végtagjaimban, üresség és epekedés a lábam között, csillapíthatatlan vágy, hogy levelet írjak neki. De mindezek csupán újabb megjelenései voltak ugyanannak – mind, mind részei az érzéseknek, hangoknak, sóhajoknak és gondolatoknak, amelyekre egyformán kellett ügyelnem. Ez teljesen átalakította a vágyakat. Nem foszlottak szét.

A szeretőm utáni vágy nem tűnt el, de nem is volt szükséges a számomra, hogy most rögtön kielégüljön. Ahelyett az érzés helyett, hogy ha azonnal nem láthatom, boldogtalan leszek, azon kaptam magam, hogy üldögélek a vággyal együtt. Jó volt így. Még ez az óriási nagy sóvárgás is csupán egy újabb örökké változó pillanat lett.
Ugyanez áll minden vágyra. Újabb adag csokoládépuddingot szeretnék. Valójában vagy maradt számomra elegendő belőle, vagy nem. A vágy vagy beteljesül, vagy nem. Attól függően, hogy az egyik vagy a másik történik, én vagy a teli, csokoládétól megcsömörlött bendőre figyelek oda, vagy a valamivel üresebbre, amelyben csak egy adag van. A kettő közül bármelyik jó lesz. Odafigyeléssel az a furcsaság áll elő, hogy mintha valójában minden jónak tűnne, akár teljesülnek a vágyak, akár nem. Az ilyen fajta közelítés fokról fokra átalakítja a vágyakat. Nem tűnnek el, de nem hajszolják az embert többé. Mintha az odafigyeléstől egyszerűen elvesztenék az erejüket. És nem kevésbé, hanem annál inkább elevennek érezzük magunkat.