NÉPIRTÁS MARKETING CIGIVEL! (VIDEO)
A felnőtt embereknek természetesen szabad akaratuknál fogva szuverén joga a cigarettázás és a cigarettától való tartózkodás is. A dohány sem a régi jó dohánylevélből származik? A következő videót mindenkinek ajánljuk megnézni. Akár dohányzik valaki, vagy inkább tartózkodik ettől a szokástól. Felbukkant napjainkban egy újfajta fogalom: a marketing cigi. Mi is ez? Akik még nem tudtak eddig a gyalázatos és alattomos cigarettagyártásról, azok mindenképpen tekintse meg a magyar nyelvű rövid dokumentumfilmet. A dohánylevelet kikerülve, itt az eljárás a végtelenített cigaretták előállítása a népirtás egyik stratégiája! forrás: webhir.com
Gondolkodtató: Lüktetés
Éreztem. Éreztem a lüktetést. Hallottam a szavakat s a szél fuvallatát. Nem tudtam hol vagyok és ki is valójában, de éreztem a lüktetést. És éreztem a meleget és a hideget. Volt hogy fáztam, olykor melegem volt. De a lüktetés mindig itt dobolt bennem… Aztán egyre éreztem a feltöltődést mintha nőnék és éreztem a fényt ahogy melegít. Hallottam kisgyerekeket kacagva hallottam szerelmes hangokat búgva. A lüktetés ott volt bennem. Volt hogy kivirultam nevetve néztem a napba esténként meg összecsukódva pislogtam a holdra. Aztán egy nap nagy lettem megcsodáltam a világot és mit látok? Kezdenek elszáradni a virágok. De én itt vagyok és a lüktetés most már nagyon dobog a lelkemben érzem most már máshol a helyem. Na megfogott egy kislány, fog a kezében, kék szemek, fitos orr, és öröm az arcán, a száját csücsöríti, és juhé szállok, hát én PITYPANG vagyok! Szét lüktetem magam és mindenkinek boldogságot okozok és hallom ahogy a kislány boldog. Írta: Márkus Zsóka
HIHETETLEN: 60 ÉVIG EGY VASCSŐBEN ÉLT AZ ASSZONY
71 éves korában hunyt el egy amerikai asszony, aki hat évtizeden keresztül egy vascsőben élt. A gépet soha nem hagyhatta el, különben meghalt volna. A körülmények ellenére befejezte a gimnáziumot, sőt egyetemi diplomát is szerzett. Martha Mason 11 éves korában vált teljesen mozgásképtelenné egy gyermekbénulásos járvány során. Az asszony ekkor került be először egy egész testét beborító vastüdőbe. A cső csupán a fejét hagyta szabadon, azonban a nő még így is sikeres életet élt – írja a Daily Mail. A lebénulást követően az orvosok azt mondták Mason szüleinek, hogy legjobb esetben is csak egy évet jósolnak a lánynak. Ezzel szemben az asszony 60 boldog évet élt le a vastüdőben. Mason először azzal döbbentette meg környezetét, hogy elhatározta, betegsége ellenére be akarja fejezni a középiskolát, majd gimi után bejelentette: egyetemre akar járni. Az asszony kiváló eredménnyel diplomát szerezett angol nyelvből és irodalomból ezt követően pedig a helyi lap újságírója lett. Szülei halála után egy ápolókból álló csapat lett a családja, akikkel Manson gyakran felolvasó esteket tartott és vacsorákat rendezett. Halála előtt egyik utolsó interjújában az asszony így nyilatkozott a vascsőben eltöltött évekről: – természetesen, ha lett volna lehetőségem választani, nem így akartam volna leélni az életemet. De nagy szerencsém volt a szüleimmel és azokkal az emberekkel, akik foglalkoztak velem. Együtt a legjobbat hoztuk ki ebből a szokatlan helyzetből. borsonline.hu
Létezik e aura? Hogy lehetséges ez?
Gyakran futok bele olyan hirdetésekbe, hogy bizonyos szolgáltatók auralátóként tüntetik fel magukat, illetve olyan kacifántos szolgáltatásokat kínálnak mint például az aura masszázs, aura generálozás, és hasonló vicces dolgok. – De vajon mi állhat eme dolog mögött? Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy aura – mint valami energia – létezne. Az kétségtelen, hogy bizonyos emberek látnak, illetve látni vélnek ilyesmit. Viszont ez a jelenség könnyen magyarázható a szinesztézia tüneteivel, mikor az agyban bizonyos szinapszisok – rendellenesen – keresztezik egymást. Például ha hallasz egy hangot, beugrik róla egy szín, vagy érzel egy szagot, és ízeket érzel általa. Ugyanígy történhet meg az is, hogy bizonyos emberek színeket látnak, ha rápillantanak egy emberre. Ebben igazából semmi misztika nincs, valójában egy olyan optikai csalódásról van szó, ami fejleszthető. Az auralátók, illetve hasonló „mágusok” ténykedése ennek tükrében mind csak színjáték, tehát belemagyaráznak ebbe a jelenségbe mindenféle mondva csinált fikciót – haszonszerzés céljából. Hogy lehetséges az akkor, hogy letudják fényképezni az aurát? Úgy, hogy valójában nem az aurát fotózzák le. Az aura fotók úgy készülnek, hogy a „páciens” ráhelyezi a kezét egy elektromosságot mérő szenzorra, és számítógép segítségével rámontíroznak a sima egyszerű fényképére egy színes foltot – amit egy szoftver generál – az ember elektronikus jelei alapján. Persze, hogy mi köze az ember „szellemtest”-jének az elektromos jeleihez, arról egy auralátó sem tud érdemben nyilatkozni. Tulajdonképp az EKG gép is hasonló dolgot produkál, mikor a szívhangunkat jeleníti meg vizuálisan cikk-cakkos vonalakban. (és egy EKG gépben sincs semmi misztérium) – Fira Heffner –
Egy tudós, akinek megváltoztatta az életét az agyvérzés! (VIDEÓVAL!)
Jill Bolte Taylor olyan kutatási lehetőséget kapott, melyet kevés tudós kívánna önmagának: masszív agyvérzést kapott, és megfigyelte, amint agyfunkciói: mozgása, beszéde, és öntudata, egymás után kapcsoltak ki. Megdöbbentő történet. A videót magyar felirattal itt tekintheted meg:
Rosszkedv a konzervből: önsajnálat, mint mindennapi betevő
Bizonyosan mindannyian ismerünk embereket, akiknek a szájából nagyon gyakran hangzanak el olyan tartalmú mondatok, mint hogy „Ilyen is csak velem történhet”, „Én olyan szerencsétlen vagyok, úgysem találok rendes párt/munkát/lakást, stb.”, „Mindenkinek sokkal jobb/könnyebb az élete”, „Nem ezt érdemeltem volna”, és sorolhatnánk. Ki lehet-e lépni az örökös önsajnálatból? Nincs olyan ember, még a legszerencsésebbeknek tartottak között sem, akivel nem fordulna elő olykor, hogy valami nem úgy alakul, ahogy ő azt elképzelte. Aki mindig mindent megkapna, amit akar. Aki ne érezné magát néha becsapottnak, csalódottnak. Mégis, vannak, akik ezeken a történéseken könnyebben felülemelkednek, és továbblépnek, nem hagyva, hogy életük (és érzelmeik) alakulását jelentősen befolyásolják, míg mások hajlamosak megrekedni a siránkozásban, és az őket ért veszteségek, sérelmek alapján (negatívan) meghatározni magukat is, mint örök veszteseket, áldozatokat. Az önsajnálat, mint minden negatív érzelem, leginkább annak árt, aki ragaszkodik hozzá. Mert megakadályozza a reális gondolkodásban, a fejlődésben, a továbblépésben, a megoldás megtalálásában. Nem a jövőbeni változásokra koncentrál, hanem a múltra tekint vissza, valamire, ami nagyon rossz (volt) nekünk, de valójában változtatni már nem lehet rajta. Beéri a siránkozással, a panaszkodással, a folyamatos, világgal szembeni váddal, de nem vezet ezeken túl, nem kínál semmilyen kiutat. Miért van mégis, hogy bár ezt sokan megértik, mégis annyira ragaszkodnak az adott állapothoz és az önsajnálathoz? Hogy akármennyire rossz is nekik valami (a helyzet is, és saját, azzal kapcsolatos érzéseik is), nem akarnak megválni tőle, szinte kapaszkodnak a bajaikba, és ha a változásnak akár csak a lehetősége is felmerül, fejvesztve menekülnek előle? Olykor azért, mert annyi időt fordítottak már az adott seb nyalogatására, annyi energiát öltek már bele, hogy szinte veszteségnek élnék meg, ha fel kellene vele hagyniuk – ráadásul nem is kapnak helyette semmi más alternatívát, amivel betölthetnék ezt az űrt. Tegyük fel, hogy valaki például éveken keresztül azt hajtogatja magáról (másoknak is, magának is), hogy borzalmas gyerekkora volt, ezért van, hogy most aztán ez meg az nem működik az életében, ezért érzi rosszul magát a bőrében, ezért magányos, ezért keres keveset, ezért nem alszik jól, stb. És tegyük fel azt is, hogy valóban így volt; szörnyű gyerekkora volt. Ami persze sok mindenre kihat a jelenében is. De ha ez a valaki még ötvenéves korára is csak kesereg és sajnálja magát, soha nem lesz rá lehetősége, hogy begyógyítsa és maga mögött hagyja a vele történt szörnyűségek nyomait, hiszen mást sem csinál, mint hogy naponta többször előveszi és leporolja őket; és így arra sem lesz lehetősége, hogy a jelenét, jövőjét más érzések tölthessék be. Vannak, akik azért ragaszkodnak a számukra kellemetlen dolgokhoz és önsajnálatukhoz, mert ez jelenti a kapcsolatot számukra a külvilággal. Ezzel kommunikálnak másokkal. „Képzelje, milyen rossz nekem, mert…” És mert sokan vannak, akik negatív érzelmeiket használják a kapcsolataik megalapozására, fenntartására, ilyenkor gyakran beindul a licit, a másik azonnal rávágja: „Ó, az semmi, képzelje, nekem meg…” És már kész is a „beszélgetés”. A gond ezzel az, hogy az efféle beszélgetésekben az önsajnálatra hajlamos emberek mindig ugyanazt a lemezt játsszák le. És mivel folyamatosan negatív érzéseikről beszélnek, újra és újra átélik a fájdalmakat, sérelmeket, állandó jelleggel fenn is tartják ezt az állapotot, folyamatosan cipelik magukkal múltjuk minden nehéz, vádakkal teli csomagját, és csak a panaszokra találnak alkalmakat. Az efféle beszélgetésekben az emberek egyáltalán nem kíváncsiak a másikra, netán a kiútra, a megoldásra, csakis az a fontos számukra, hogy elmondhassák valakinek sirámaikat, és valaki meghallgassa őket. Ha egy ilyen beszélgetésbe belecsöppenne egy önsajnálatra nem kalibrált ember, és pusztán segítő szándékkal azt mondaná, „Ez valóban szörnyű lehet, akkor most mit tesz, hogy változzon a helyzet?”, netán magáról kezdene el beszélni, az önsajnáló azonnal menekülőre fogná – az ő forgatókönyvében szó sincs megoldásról vagy a másikról, csak a saját panaszairól. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy olykor elsírhassa panaszait, csalódottságát vagy fájdalmait. A probléma akkor van, ha valaki számára ebben merül ki minden társas kommunikáció, vagy hosszasan ragad bele ebbe az állapotba, hiszen magának árt vele a legtöbbet. A kilépés, változás legfontosabb pillérei az elfogadás és a saját érzelmeinkért, helyzetünkért való felelősségvállalás. Hogy „valóban rettenetes gyerekkorom volt, elég is volt belőle, most lássuk, mit tehetek, hogy a jövő másmilyen legyen”. Mindenkinek vannak jogos vádjai, olyan negatív érzései, amelyek kiváltóin már nem tud változtatni. Az egyetlen, amin változtatni tud, hogy hogyan éli meg ezeket. Ha örök áldozatként, örök vesztesként tekint magára, és csak az önsajnálatig, panaszkodásig jut el, csak konzerválja mindazokat az érzéseket, állapotokat, amelyektől olyan régóta szenved. Ha vállalni tudja a felelősséget azért, hogyan él meg bizonyos helyzeteket (amelyeket esetleg nem tudunk befolyásolni), azzal nem csak a negatív érzéseknek veheti elejét, de megtette az első lépést a helyzet megváltoztatására, javítására is. forrás: sonline.hu [dropcap]kapcsólódó videó:[/dropcap]
A társadalom rabjai
A mai világban, talán klisének hangzik, de leginkább fiatalok között igen elterjedt az a mentalitás miszerint <<jó>> dolog, különleges és extrém ha valaki a társadalom perifériáira szorul. De miért is tölti el a fiatal tinédzsereket örömérzet, ha azt vallhatják magukról, hogy ők másak mint a többiek? Lássunk egy konkrét példát. Karakterzavar: éretlenséggel és felnőtt életvitelre való képtelenséggel jellemzett viselkedészavar. Gyakran szociális problémaként jelentkezik, például alkoholizmus, drogfüggőség, vagy bűnöző viselkedés. Némely pszichológus az antiszociális személyiséget is ebbe a kategóriába sorolja. Ergo, feltehetjük a kérdést, hogy miért jó az valakinek, ha nincs rendben a lelkiállapota, az élete, a szellemiség jegyében elkövet olyan dolgokat, amiket mások igenis teljes negatívumként élnek meg életükben, valós problémaként. Amíg egy-két bakfis kétségbeesetten írogatja ki közösségi oldalakra és szinte dicsőségként meséli el barátainak, ismerőseinek, hogy ő már pedig nem tartozik az átlag közé, ő őrült, szokatlan dolgokat csinál, vagy épp problémái vannak az alkohollal, droggal, mi-egyébbel, addig azok akiknek valós problémájuk akad ezekkel az addikciót okozó dolgokkal, az érintettek mélyen hallgatnak és akár egész életükben sínylődnek ezek rabságában. Ki mutatja ezt a példát fiatalok millióinak? Ki az aki felelősségre vonható mindezek miatt? Van-e egyáltalán valós felelős mindezekért? Mindenesetre szögezzük le, hogy nem elvetendő dolog az, ha valaki mer különb lenni, felvállalni a stílusát, személyiségét, álmait és átlagtól ambiciózusabb tervei vannak az életre nézve. De ha már ennyire hirdetik egymás között a „Be yourself” címkét, akkor miért pont azt bélyegzik meg aki nem az adott, szokásos „különb vagyok” séma szerint éli mindennapjait? Mert emberek, itt igenis ez történik. Ha valaki nem ölti fel magára a megfelelő jellegű álruhát, akár tudattalan is, de bizony pont hogy ő lesz a kirekesztett és a negatív karakter. Ideje lenne valakinek helyes irányt mutatni. Itt nem a tipikus tökéletes család modellre, és az egész életre szóló munkamorálról van szó. Csupán arról, hogy lányok és fiúk millióinak meg kéne tanulniuk, hogy önmaguknak kell megfelelniük, akármennyire is nehéz és rögös lehet az út, de nem foglalkozni más, jelentéktelen emberekkel a környezetükben akik véleményeikkel vagy akár apró, jelentéktelen tetteikkel is de utalnak arra, hogy az adott személy nem közéjük tartozik. Hallgassanak azokra, akik tényleg fontosak az életükben, és akiket valóban szeretnek. Önmagukért éljenek, találjanak békét, legyenek meghatározó céljaik ebben a hosszú, és kemény életnek nevezett játékban, amik által megnyerhetik a lelki békéjüket. Szerző: Élodie
Odafigyelés, de mire?
Mire figyeljünk oda? Ez is hasonló kérdés, de némiképp eltérő módon vizsgálható meg. Próbáljuk ki, és lássuk az eredményt. Ha kiválasztunk valamit, amit követni akarunk, mindig felvetődik a kérdés: miért pont ezt? Ha nem veszünk tudomást a problémáról, hanem valamilyen oknál fogva egyszerűen csak kiválasztunk bármit, és ragaszkodunk hozzá, a figyelem tárgyát előbb vagy utóbb annak fogjuk látni, ami: örökké változónak, múlékonynak, minden más részének. A másik alternatíva, ha nem vagyunk hajlandók semmit kiválasztani, és mindennek azonos figyelmet szentelünk. Mind az összes, sok miriádnyi mentális tartalom felvonul és eltűnik, és látjuk, hogyan röppen el sebesen, és kapcsolódik egymáshoz, emelkedik ki és hull alá újra meg újra. Úgy tűnik, az eredmény ugyanaz, akár egyetlen gondolatot kezdünk el figyelni, akár az összesre ügyelünk. Az egyik stratégia, amelyet igen hasznosnak találtam a mindennapi életben, az, ha úgy birkózunk meg bármely problémával, hogy mindenre egyformán figyelünk oda, mint én a meditáció során. Folyamatosan ezt tenni nehéz, de nem lehetetlen. Könnyebb és nagyon hasznos trükk az, ha ezt mindig olyankor tesszük, amikor a figyelmünket valami megragadja. A másik trükk, amelyet használtam az, hogy mindig ezt tettem a vécén, vagy ahányszor valami felzaklat, vagy ahányszor egy bizonyos tárgyat látok. Azt hiszem, nincs nagy jelentősége annak, melyik trükköt vetjük be, ha amúgy eszünkbe juttatja, hogy figyeljünk oda. Íme egy példa. Mentem az úton valamelyik nap, és észrevettem egy férfit magam előtt, aki ugyanoda ment, ahová én. Nem örültem a látásának, még hátulról sem, és gonosz gondolatokat kezdtem forralni róla. Folytathattam volna ezt tovább, sőt, ami még valószínűbb, átválthattam volna abba, hogy önmagamat vádolom, amiért ilyen rémes vagyok. De ehelyett azt történt, hogy valami eszembe juttatta: figyeljek – nyíljak ki az egész múlékony jelenet előtt. Rengeteg minden volt, amire odafigyelhettem – a jelentéktelen, állandóan változó gondolatok, az általuk felkavart érzelmek, a tovatűnő épületek, a lépdelő lábak, az aranyló, az utcai lámpák fényében csillogó nyálkás őszi falevelek a nedves járdán. Mindezekre odafigyeltem, anélkül hogy bármelyiket elkülönítettem volna a többitől. A gondolatok és az ítéletek szertefoszlottak, és minden kitisztult. Úgy éreztem magam, mintha a jelenbe csöppentem volna; békés, állandóan változó jelen ez végül is, a mindennapi élet bármelyik pillanatában mindig elérhető. A gonosz gondolatok nem élték túl az odafigyelés világosságát.
Másnak és ugyanannak lenni?
Sokat beszéltem az átalakulásról és a változásról. Az odafigyelés megváltoztatja az embert, aki nem ugyanaz többé. De ennek is megvannak a maga paradoxonjai. Könnyű elszánni magunkat, és azt gondolni, hogy „meg akarok változni. Jobb, együtt érzőbb emberré akarok válni. Jó buddhista akarok lenni” – de ez így nem fog menni. A cél az, hogy „én” váljak jobb emberré. Ám ha én egyáltalán nem vagyok maradandó valami, akkor világos, hogy ez nevetséges. Az akarás csak megerősíti a sóvárgó ént, és nem hogy nem csökkenti, hanem fokozza a vágyat. Az odafigyeléssel mindez megkerülhető. Most teszem meg, rögtön. Nem a jövőben tervezem, nem kötöm valamilyen más helyhez. Odafigyelés ez most rögtön, akármilyen most rögtönről van szó. Ennyi az egész. Bármilyen átalakulás megy végbe, magától történik. Azért olyan ijesztő ez, mert valóban nincs mihez ragaszkodni. Csak a jelen van, és az már tova is tűnt. Mindazonáltal, paradox módon, ez a módja a félelemtől való megszabadulásnak is. Az odafigyelés gyakorlásával eljutunk ahhoz a bizonyossághoz, hogy mindig van egy most, amelyben jelen vagyunk. Minden múlt és minden jövő az elme konstrukciója. Ha gondolkodom felőlük, gondolattá válnak az odafigyelésben. Ha nem gondolkodom róluk, nincsenek. Ha minden jelen pillanat elviselhető, ha nincsenek akadályok a gondolat előtt, mert megtanultam mindenre odafigyelni, akkor igazából nincs miért félni. Minden „most”, amelyet a világ elém lök, jó lesz. Ez a bizonyosság azt jelenti, hogy nyitottabbak lehetünk mások iránt, és kevésbé leszünk elfoglalva saját énünkkel. Nem szükséges azt akarnunk, hogy jobb emberré váljunk, sem rettenetesen törekednünk arra, hogy jót tegyünk másoknak. Ez valójában csak táplálná a jó és a rossz ellentétét, és ahogyan a falban lévő kis papírdarab Maenllwydnél figyelmeztet, „Amikor ellentétek támadnak, a Buddha-értelem elveszett”. Az odafigyelés azt jelenti, hogy most rögtön ott vagyunk, ahol valakinek szüksége van ránk. Gyanítom, hogy ez biztosabb módja az együttérző cselekedetnek, mint bármekkora adag akarat a jóra. És itt akkor most megállok, mert elbizonytalanodtam. Számtalan komplex dolog látszik létezni, amely könnyen összezavarhat, ha megpróbálom végiggondolni. Amit mondtam, a saját korlátozott gyakorlati tapasztalatomra alapoztam, és valójában nem tudom, mi volna a következő megtanulni való. Csak azt mondhatom, hogy úgy tűnik, az odafigyelés, amint a csan tanítja, megéri a kemény munkát és megéri a rémületet, amelyet kelt. Az odafigyelés a legkeményebb dolog, amit ismerek, de még csak nem is én vagyok az, aki csinálja. Mert ahol valóban tiszta odafigyelés van, ott nincs én. Ennek ellenére nem összeegyeztethetetlen ez a tanítás a mi összetett nyugati életünk élésével. A csan inspiráció az élethez, és én mélységesen hálás vagyok azért, hogy rátaláltam. Mert most már folytatni fogom az odafigyelést, minthogy azt gyanítom, nincs más teendő.
Birtokolni és nem akarni
Sok éve már annak, hogy először hallottam a vágy nélküli létezés botrányos eszméjéről. Rémesnek tűnt – teljesen élettelennek és értelmetlennek. Hogyan lehet valaki emberi és eleven és vidám és boldog, ha nincsenek vágyai? És hogyan lehetnek tárgyak a birtokában? Nem képtelenség-e, hogy valakinek legyen mosogatógépe meg ezer könyve, új CD-lejátszója és faxkészüléke, szép kertje és elektromos fűnyírója, anélkül hogy vágyna rájuk? Én meg tudom érteni a szerzetesi eljárást, a lemondást minden tulajdonról mint a vággyal való megküzdés módját – de ez nem a világi zen gyakorlóinak az útja. Nekünk gyakran igenis van mosogatógépünk és faxkészülékünk, kertünk és drót nélküli sövénynyírónk. Nemrégiben új trükköt kezdtem el tanulni a vágyakkal kapcsolatban. Szerelmes lettem. Csodálatos volt és izgató és csupa gyönyör, boldogság és öröm. De az új szeretőm messzire lakott, és gyakran maradtam ott nélküle. Sóvárogtam utána. Kívántam. Odafigyeltem erre, és mire jutottam? Természetesen arra, hogy mindezek a vágyak csupán újabb mentális tartalmak, egyszerűen további gondolatok és érzés, hozzáadandók a sok másikhoz abban a nagy térben. Voltak fájdalmak a szívem tájékán, rángások a végtagjaimban, üresség és epekedés a lábam között, csillapíthatatlan vágy, hogy levelet írjak neki. De mindezek csupán újabb megjelenései voltak ugyanannak – mind, mind részei az érzéseknek, hangoknak, sóhajoknak és gondolatoknak, amelyekre egyformán kellett ügyelnem. Ez teljesen átalakította a vágyakat. Nem foszlottak szét. A szeretőm utáni vágy nem tűnt el, de nem is volt szükséges a számomra, hogy most rögtön kielégüljön. Ahelyett az érzés helyett, hogy ha azonnal nem láthatom, boldogtalan leszek, azon kaptam magam, hogy üldögélek a vággyal együtt. Jó volt így. Még ez az óriási nagy sóvárgás is csupán egy újabb örökké változó pillanat lett. Ugyanez áll minden vágyra. Újabb adag csokoládépuddingot szeretnék. Valójában vagy maradt számomra elegendő belőle, vagy nem. A vágy vagy beteljesül, vagy nem. Attól függően, hogy az egyik vagy a másik történik, én vagy a teli, csokoládétól megcsömörlött bendőre figyelek oda, vagy a valamivel üresebbre, amelyben csak egy adag van. A kettő közül bármelyik jó lesz. Odafigyeléssel az a furcsaság áll elő, hogy mintha valójában minden jónak tűnne, akár teljesülnek a vágyak, akár nem. Az ilyen fajta közelítés fokról fokra átalakítja a vágyakat. Nem tűnnek el, de nem hajszolják az embert többé. Mintha az odafigyeléstől egyszerűen elvesztenék az erejüket. És nem kevésbé, hanem annál inkább elevennek érezzük magunkat.