Hajnali gondolatok – TANULSÁGOS – OLVASD EL!
Minden hajnalban egy buszmegállóban találkozom velük. Még soha nem beszéltünk, de ők is várják a buszt, ahogyan én. Üres tekintetek merengőek, kizárva tartják a külvilágot csak a maguk bajaival vannak elfoglalva várják a buszt. Egy anyuka a gyermekével egy idős korban lévő férfi egy fiatal lány és egy mindig a megállóban ülő hajléktalan a kutyájával. Sötét van még hajnal. Csend mindenütt az első buszra várunk. Elgondolom mire is gondolhatnak. Az anyuka „Már megint itt a reggel és menni kell és a gyereket is cibálom magammal mert nem maradhat otthon egyedül és dolgozni kell és miért is vagyok egyedül ha egyszer megcsinálta miért hagyott el…” A kislány „ Álmos vagyok, de tudom hogy anyu munkába megy és megyek az oviba este majd jön értem…” Az idős férfi „Megyek a kórházba a feleségemhez tudom hogy szüksége van rám minden nap ajándék amit még együtt tölthetünk…” A fiatal lány „Nekem miért nem jön össze soha semmi? Megint biztosan más nővel van pedig úgy vártam hogy felhívjon…” A hajléktalan „Ez van kicsi kutyám örüljünk hogy élünk eddig is megvoltunk továbbra is megleszünk…” Aztán kisüt a NAP! Pont a buszmegállóra és felemelkednek a fejek a fény irányába és látom rajtuk hogy már más a gondolatmenetük! Anyuka „ Itt a gyermekem velem és imádom szeretem mi baj lehet?” A kislány „Anyu mindig itt van velem és olyan jó hozzá bújni és finom vacsora lesz este biztosan a kendvencemet csinálja majd…” Az idős férfi „Sokáig itt lesz még az én Drágám az Egyetlenem velem mert tudom hogy meggyógyul a szerelmem életben tart engem is és őt is…” A fiatal lány „Most küldött üzenetet hogy ne haragudjak és SZERET 🙂 ott fog várni a munkahelyem előtt amikor végzek…” A hajléktalan és a kutyája „Látod őket? Na ezért is vagyunk itt hogy ilyeneket lássunk. Mi mindig itt voltunk és itt is leszünk de ezek a szeretetcseppek tartanak életben minket habár nem mondják ki de mi érezzük..” Írta: Márkus Zsóka
ÉBREDJ EMBERISÉG! – vagy inkább tovább alszol?
Úgy érzed a világgal nem stimmel valami? Látod a sok szörnyűséget, és nem érted a világvezetői, az emberiség miért hagyja ezt? Értetlenül állsz azelőtt, hogy a tömegek miért képesek követni olyan ideológiákat, vezetőket, egyházakat, akik nyilvánvalóan hamis ígéretekkel csábítanak? -Arra kérek minden kedves olvasót, hogy a további sorokat úgy olvassa el, hogy közben próbáljon félre tenni minden gyűlölködést, előítéletet, engedje el a félelmeit… nyissa meg a racionalitását! A jelenkori ember gyakran esik hibába, mikor azt képzeli hogy szellemileg már magasabb szinten állunk, mint például az őskor embere. Technikai civilizáció, okos-telefonok, szuper számítógépek ide, vagy oda… az emberek zöme még mindig épp olyan primitív tudatilag, hogy jó eséllyel nem találná fel még a kőbaltát – még útmutatóval se… –Lehangoló sorok tudom, de sajnos ez az igazság. Mikor egy nőt ráncigálnak a villamos megállóban szaros 300 forint miatt, vagy mikor különböző kamu vallási erkölcsök miatt ütnek bottal nőket, akkor ne higgyük azt, hogy mi – a jelenkor embere szellemileg magasabb szinten állunk, mint a történelmünk során bármelyik ősünk. Mikor a politikusok a kényük-kedvük szerint uszítanak egymásnak minket, hogy addig se a saját nyomorunkkal foglalkozzunk, hanem a szomszédunknak, testvérünknek támadjunk mindenféle hamis ideológia miatt, addig nem lesz ébredés ezen a földön. Mostanában egyre több „hang” harsogja, hogy itt az idő az ÉBREDÉSRE, és rendszerint orrunk elé dugnak valamiféle bűnbakot. Hibás az életünkért a zsidó média, a cigányok, a multicégek, a celebek, a nácik, a politikusok, a szomszéd aki lehugyozza a virágainkat – MINDENKI HIBÁS! – Mindenki szeret gyűlölködni, ez egy ősi dolog az emberiség történelmében, és a vezetők jól tudják ezt. Az emberek félelmét kihasználva használják a gyűlöletkeltés fegyverét – manipulálnak. Vagy olyan embereket emelnek fel példaképnek, akik a sekélyes életre buzdítanak… Mindkettő hamis értékrendszert táplál az emberekbe. Nehéz helyzetben vagyok, ugyanis ahhoz, hogy ösztökéljelek a boldog élet – illetve elégedett élet felé – nem használhatok olyan frázisokat, hogy üsd a buzikat, gyújts fel cigány családokat, ölj meg minden zsidót, égess fel minden bevásárló központot, büntess halállal minden szélsőjobbost… Nem hathatok a gyűlölet szenzoraidra, mert akkor nem tennék mást, mint azok – akik folyton manipulálni akarnak téged. Be kell látnunk, az emberek nem mernek szembenézni az igazsággal, és ezért történik ennyi szörnyűség a világban. Senki nem szívesen hallja, hogy valójában ő maga hibás azért, ami zajlik körülötte. „-Miért vagyok én a hibás????” Azért, mert nem látod be, hogy a sorsodért te magad vagy a felelős. Ne mástól várd el hogy tegyen érted, és ne mástól várd a megoldást! Ne mást okolj a sikertelenségeidért! Főleg akkor ne, ha közben az életmódoddal te magad ásod alá a boldog élet alapjait! Ugye milyen rossz érzés ez? Nem tudsz kit utálni, nem tudsz kire számítani… Magadnak kellene cselekedni, nagyon nagyon rossz érzés – neked kell felébredni. Szidod a multi-cégeket a facebook-on, kezedben egy iPhone-al… Boldog kapcsolatokra vágysz, közben meg az álmaid nője egy szilikon mellű pláza picsa… – vagy Normális pasit akarsz, közben meg nem hagyod el azt, aki megver, megcsal, le se szar… Hogyan ébredhetsz fel? Most jön a keserű rész, amelyen a történelem során lényegében mindig elbukott az emberiség. Gyakran voltak az emberiségnek mártírjai, rendszerint a tömeg mindig likvidálta őket, ugyanis nem akartak felébredni. Ugyanúgy megették a hazugságokat, ugyanúgy szerettek gyűlölködni ugyanúgy nem változott semmi, talán csak annyi, hogy az emberiség még mélyebbre csúszott a butaság mocsarában. Sajnos a boldog élet lemondásokkal jár… Le kell mondanunk azokról a dolgokról, amelyek gátolnak a szellemi fejlődésben – a boldog élet elérésében. Le kell mondanunk arról, hogy mást hibáztassunk! Le kell mondanunk arról, hogy mástól várjuk a megoldást! Le kell mondanunk arról, hogy felesleges dolgokat halmozzunk fel! Le kell mondanunk a vágyainkról amelyek folyton tévútra visznek minket! Esélytelen igaz? Nem gyűlölhetjük a zsidókat, cigányokat, nácikat, libsiket, komcsikat, buzikat, polikusokat, multikat, senkit sem… Nem akarhatjuk a legújabb, legszebb kocsikat, telefonokat, ruhákat – csak azért hogy „menőbbnek” lássanak minket a szintén sekélyes embertársaink… Szőrnyű!!! Nem várhatjuk istenektől, űrlényektől, tündérektől, jó szándékú gazdag nagybácsitól hogy segítsen nekünk… Ne üljünk fel a hamis ígéreteknek, senki más nem fog tenni érted semmit! Az egyházak, a vallások, a polikiai pártok, mindenféle szervezetek a saját pecsenyéjüket sütögetik… A félelmeid kihasználva kínálnak hamis alternatívákat. NEKED KELL MEGTENNED A LÉPÉST! Ébredsz, vagy inkább visszaalszol?
Egy tudós, akinek megváltoztatta az életét az agyvérzés! (VIDEÓVAL!)
Jill Bolte Taylor olyan kutatási lehetőséget kapott, melyet kevés tudós kívánna önmagának: masszív agyvérzést kapott, és megfigyelte, amint agyfunkciói: mozgása, beszéde, és öntudata, egymás után kapcsoltak ki. Megdöbbentő történet. A videót magyar felirattal itt tekintheted meg:
Rosszkedv a konzervből: önsajnálat, mint mindennapi betevő
Bizonyosan mindannyian ismerünk embereket, akiknek a szájából nagyon gyakran hangzanak el olyan tartalmú mondatok, mint hogy „Ilyen is csak velem történhet”, „Én olyan szerencsétlen vagyok, úgysem találok rendes párt/munkát/lakást, stb.”, „Mindenkinek sokkal jobb/könnyebb az élete”, „Nem ezt érdemeltem volna”, és sorolhatnánk. Ki lehet-e lépni az örökös önsajnálatból? Nincs olyan ember, még a legszerencsésebbeknek tartottak között sem, akivel nem fordulna elő olykor, hogy valami nem úgy alakul, ahogy ő azt elképzelte. Aki mindig mindent megkapna, amit akar. Aki ne érezné magát néha becsapottnak, csalódottnak. Mégis, vannak, akik ezeken a történéseken könnyebben felülemelkednek, és továbblépnek, nem hagyva, hogy életük (és érzelmeik) alakulását jelentősen befolyásolják, míg mások hajlamosak megrekedni a siránkozásban, és az őket ért veszteségek, sérelmek alapján (negatívan) meghatározni magukat is, mint örök veszteseket, áldozatokat. Az önsajnálat, mint minden negatív érzelem, leginkább annak árt, aki ragaszkodik hozzá. Mert megakadályozza a reális gondolkodásban, a fejlődésben, a továbblépésben, a megoldás megtalálásában. Nem a jövőbeni változásokra koncentrál, hanem a múltra tekint vissza, valamire, ami nagyon rossz (volt) nekünk, de valójában változtatni már nem lehet rajta. Beéri a siránkozással, a panaszkodással, a folyamatos, világgal szembeni váddal, de nem vezet ezeken túl, nem kínál semmilyen kiutat. Miért van mégis, hogy bár ezt sokan megértik, mégis annyira ragaszkodnak az adott állapothoz és az önsajnálathoz? Hogy akármennyire rossz is nekik valami (a helyzet is, és saját, azzal kapcsolatos érzéseik is), nem akarnak megválni tőle, szinte kapaszkodnak a bajaikba, és ha a változásnak akár csak a lehetősége is felmerül, fejvesztve menekülnek előle? Olykor azért, mert annyi időt fordítottak már az adott seb nyalogatására, annyi energiát öltek már bele, hogy szinte veszteségnek élnék meg, ha fel kellene vele hagyniuk – ráadásul nem is kapnak helyette semmi más alternatívát, amivel betölthetnék ezt az űrt. Tegyük fel, hogy valaki például éveken keresztül azt hajtogatja magáról (másoknak is, magának is), hogy borzalmas gyerekkora volt, ezért van, hogy most aztán ez meg az nem működik az életében, ezért érzi rosszul magát a bőrében, ezért magányos, ezért keres keveset, ezért nem alszik jól, stb. És tegyük fel azt is, hogy valóban így volt; szörnyű gyerekkora volt. Ami persze sok mindenre kihat a jelenében is. De ha ez a valaki még ötvenéves korára is csak kesereg és sajnálja magát, soha nem lesz rá lehetősége, hogy begyógyítsa és maga mögött hagyja a vele történt szörnyűségek nyomait, hiszen mást sem csinál, mint hogy naponta többször előveszi és leporolja őket; és így arra sem lesz lehetősége, hogy a jelenét, jövőjét más érzések tölthessék be. Vannak, akik azért ragaszkodnak a számukra kellemetlen dolgokhoz és önsajnálatukhoz, mert ez jelenti a kapcsolatot számukra a külvilággal. Ezzel kommunikálnak másokkal. „Képzelje, milyen rossz nekem, mert…” És mert sokan vannak, akik negatív érzelmeiket használják a kapcsolataik megalapozására, fenntartására, ilyenkor gyakran beindul a licit, a másik azonnal rávágja: „Ó, az semmi, képzelje, nekem meg…” És már kész is a „beszélgetés”. A gond ezzel az, hogy az efféle beszélgetésekben az önsajnálatra hajlamos emberek mindig ugyanazt a lemezt játsszák le. És mivel folyamatosan negatív érzéseikről beszélnek, újra és újra átélik a fájdalmakat, sérelmeket, állandó jelleggel fenn is tartják ezt az állapotot, folyamatosan cipelik magukkal múltjuk minden nehéz, vádakkal teli csomagját, és csak a panaszokra találnak alkalmakat. Az efféle beszélgetésekben az emberek egyáltalán nem kíváncsiak a másikra, netán a kiútra, a megoldásra, csakis az a fontos számukra, hogy elmondhassák valakinek sirámaikat, és valaki meghallgassa őket. Ha egy ilyen beszélgetésbe belecsöppenne egy önsajnálatra nem kalibrált ember, és pusztán segítő szándékkal azt mondaná, „Ez valóban szörnyű lehet, akkor most mit tesz, hogy változzon a helyzet?”, netán magáról kezdene el beszélni, az önsajnáló azonnal menekülőre fogná – az ő forgatókönyvében szó sincs megoldásról vagy a másikról, csak a saját panaszairól. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy olykor elsírhassa panaszait, csalódottságát vagy fájdalmait. A probléma akkor van, ha valaki számára ebben merül ki minden társas kommunikáció, vagy hosszasan ragad bele ebbe az állapotba, hiszen magának árt vele a legtöbbet. A kilépés, változás legfontosabb pillérei az elfogadás és a saját érzelmeinkért, helyzetünkért való felelősségvállalás. Hogy „valóban rettenetes gyerekkorom volt, elég is volt belőle, most lássuk, mit tehetek, hogy a jövő másmilyen legyen”. Mindenkinek vannak jogos vádjai, olyan negatív érzései, amelyek kiváltóin már nem tud változtatni. Az egyetlen, amin változtatni tud, hogy hogyan éli meg ezeket. Ha örök áldozatként, örök vesztesként tekint magára, és csak az önsajnálatig, panaszkodásig jut el, csak konzerválja mindazokat az érzéseket, állapotokat, amelyektől olyan régóta szenved. Ha vállalni tudja a felelősséget azért, hogyan él meg bizonyos helyzeteket (amelyeket esetleg nem tudunk befolyásolni), azzal nem csak a negatív érzéseknek veheti elejét, de megtette az első lépést a helyzet megváltoztatására, javítására is. forrás: sonline.hu [dropcap]kapcsólódó videó:[/dropcap]
Az élet egy öreg bácsi naplójából
Egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt egy idős férfi. Mindenki azt gondolta, semmi értékeset nem hagyott maga után. Később, amikor az ápolók csekélyke hagyatékát átnézték, az alábbi verset találták. Olyan erőteljes hatással volt rájuk a szépsége, a tartalma, hogy lemásolták, és a kórház minden nővérének odaadták. Az egyik nővér Melbourne-be is magával vitte. Az öregembernek az utókor számára hagyott egyetlen öröksége az óta számos magazin karácsonyi számában megjelent országszerte, többek között mentális egészség témájú magazinokban. Egyszerű, de ékesszóló verse mellé diaporáma is készült. És ez az öregember, akinek nem volt mit hagynia a világra, most „névtelen” versével az interneten bejárja az egész világot. A fura öreg Kinek gondoltok, amikor rám néztek? Mit láttok? Kit láttok, nővérek? Egy fura öreget, nem annyira bölcset, Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már. Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok, Hogy „Próbálja meg!” – választ sem kaptok. Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne, Eltűnik mindig a zoknija, cipője… Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát, Fürdetés, etetés tölti ki a napját. Ezt gondoljátok? És ezt látjátok? Szemetek nyissátok: hisz’ ez nem én vagyok! Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja… Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája, Szerető fészkében egyik fiókája. Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója, Szerelmes társának boldog bevárója. Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik Esküm emlékére, mit tartanom illik. Huszonöt évemmel, magam is apaként Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén. Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek! Téphetetlen szálak minket összefűznek. Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek, De marad a párom, így nem hullanak könnyek. Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak, Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak. Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt. Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt. Gyermekeim most már nélkülem megállnak. Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak. Most már öreg vagyok. Kemény a természet. Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet. A test, a kellem, erő széthullik, elillan, Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van. Ám az éltes testben ott belül fiatal Vagyok még. Tépett szívem duzzad: A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad. Újraélem szerelmünket, hosszú életünket, Túlságosan gyorsan elszállt éveinket. Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik. Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén: Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!! (Ford. Barsi Boglárka) Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol, akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét. Egy nap valamennyien ilyenek leszünk! (Szerzője Phyllis McCormack, szerkesztette Dave Griffith.) A legjobb, legszebb dolgokat a világon se nem láthatjuk, se nem érinthetjük meg… a szívünkben kell éreznünk őket!
Mátrix elmélet
Hogyan próbálja meg lelebbenteni a fátylat egy mátrix kép a valóságról? A Mátrix az a film, amelyik bemutatta, hogy a körülöttünk lévő világ csak látszat és valami egész más a valóság. Ha megnézzük, nemcsak ez a film az első próbálkozás a szemek felnyitására, hogy valami nincs rendben a világgal. Már az ókori filozófusok is komolyan foglalkoztak azzal, hogy mi számít valóságnak. És az ember belül nyugtalan. Nincs kellő tudása. Nem tudja honnan jött és miért van itt. És így a művész is nyugtalan. Keresi a választ, és ha közelebb kerül az igazsághoz, akkor műveiben igyekszik tovább adni amit megtalált. A következő kép pontosan ennek példája. Igyekszik megláttatni azt, ami a színfalak mögött van. Íme teljes egészében: Mi köze a Mátrix világához annak, amit a kép közöl? Ahogy a film, ez sem annyira egy kellemes, lehetséges valóságot mutat be. Nem biztos, hogy tetszik, amit a kép mutat; nem kell egyetértened vele, hacsak nem te is így látod. Egy kiábrándító nézőpontot ad, ugyanakkor ábrázolja a kiutat is egy magasabb szint felé. Bár önmagában is megfejthető a kép összes mondanivalója, az alábbiakban egyes részletei és azok mögöttes tartalma is bemutatásra kerülnek. Amennyiben szeretnéd megfejteni saját magad, akkor csak a fenti képet nézd. Ha valamelyik részével nem boldogulsz, lentebb további mondanivalók várnak. Tegyük fel, hogy az emberből robotot csinálnak, aki csak díszleteket hajszol. Hiányoznak az élet valódi értékei, minden csak felszín, fény és csillogás. Ez a része a képnek azt is mutatja, hogy az ilyen dolgok bármikor összeomolhatnak, mert nincs alattuk stabil alap. Mivel sokan el vannak foglalva a felszínes dolgokkal, nem is látják a háttérben közeledő tüzet, ami a pusztulást jelképezi. A Mátrix filmben is elhangzik, hogy „az elme börtön a tudat számára”. Az ember, azon túl, hogy gépiesen kell élnie, mint egy robot, belül a saját gondolataiban is le van foglalva. A múltat nézi a most helyett, ahogy a fejben lévő belső TV szimbolizálja. Odafigyel a belső hangokra, amelyek azt sugallják, hogy nem képes elérni a dolgokat. Így nem bízik magában és nem hiszi el, hogy sokkal többre képes. A belső hangokat a TV két oldalán lévő hangszórók jelképezik. És valahol, tudata legmélyén arról álmodik, hogy ki tud szabadulni ebből a börtönből. Ezt jelzi a kulcs kezében. A képen megjelenik a gonoszság is. Valaki képes a színfalak mögül rejtett eszközeivel „távirányítani” másokat úgy, hogy azok úgy viselkedjenek, ahogy az neki megfelel. Ezért akit mások irányítanak, nem tudja a saját életét élni. A média befolyása is feltűnik, TV-hez láncolás formájában. Annyira meghatározza a média az emberek életét, és sokan annyira függenek tőle, hogy már mással nem is foglalkoznak. Rögtön révült tekintetek tapadnak a képernyőkhöz, amikor ott felhozzák a pénz témáját. Oly mértékben lefoglalják ezek a dolgok az embereket, hogy már nem is foglalkoznak azzal, hogy kiutat keressenek ebből a Mátrix állapotból. Hiába világít ott a kijárat (EXIT felirat). Azt gondolják, hogy ez is csak egy újabb manipuláció, meg sem vizsgálják. A tábla egy olyan irányba mutat, ahol hatalmas és korlátlan képességek várják azokat, akik elég bátrak ahhoz, hogy ne hallgassanak se másokra, se a belső hangokra, és megvizsgáljanak, kipróbáljanak minden lehetséges dolgot, ami szabadulást ígér a Mátrix börtönéből. A nagy színfalon túl sokkal ragyogóbb élet és sokkal nagyobb lehetőség képe jelenik meg. A mátrix kép végső mondanivalója ez: Ne add fel a kijárat keresését és vizsgáld meg becsületesen, mások véleményétől függetlenül azokat a lehetőségeket amiket találtál! Ki tudja, lehet, hogy az egyik valóban a kijárat lesz. forrás: festmenybolcsessegek.ewk.hu
A társadalom rabjai
A mai világban, talán klisének hangzik, de leginkább fiatalok között igen elterjedt az a mentalitás miszerint <<jó>> dolog, különleges és extrém ha valaki a társadalom perifériáira szorul. De miért is tölti el a fiatal tinédzsereket örömérzet, ha azt vallhatják magukról, hogy ők másak mint a többiek? Lássunk egy konkrét példát. Karakterzavar: éretlenséggel és felnőtt életvitelre való képtelenséggel jellemzett viselkedészavar. Gyakran szociális problémaként jelentkezik, például alkoholizmus, drogfüggőség, vagy bűnöző viselkedés. Némely pszichológus az antiszociális személyiséget is ebbe a kategóriába sorolja. Ergo, feltehetjük a kérdést, hogy miért jó az valakinek, ha nincs rendben a lelkiállapota, az élete, a szellemiség jegyében elkövet olyan dolgokat, amiket mások igenis teljes negatívumként élnek meg életükben, valós problémaként. Amíg egy-két bakfis kétségbeesetten írogatja ki közösségi oldalakra és szinte dicsőségként meséli el barátainak, ismerőseinek, hogy ő már pedig nem tartozik az átlag közé, ő őrült, szokatlan dolgokat csinál, vagy épp problémái vannak az alkohollal, droggal, mi-egyébbel, addig azok akiknek valós problémájuk akad ezekkel az addikciót okozó dolgokkal, az érintettek mélyen hallgatnak és akár egész életükben sínylődnek ezek rabságában. Ki mutatja ezt a példát fiatalok millióinak? Ki az aki felelősségre vonható mindezek miatt? Van-e egyáltalán valós felelős mindezekért? Mindenesetre szögezzük le, hogy nem elvetendő dolog az, ha valaki mer különb lenni, felvállalni a stílusát, személyiségét, álmait és átlagtól ambiciózusabb tervei vannak az életre nézve. De ha már ennyire hirdetik egymás között a „Be yourself” címkét, akkor miért pont azt bélyegzik meg aki nem az adott, szokásos „különb vagyok” séma szerint éli mindennapjait? Mert emberek, itt igenis ez történik. Ha valaki nem ölti fel magára a megfelelő jellegű álruhát, akár tudattalan is, de bizony pont hogy ő lesz a kirekesztett és a negatív karakter. Ideje lenne valakinek helyes irányt mutatni. Itt nem a tipikus tökéletes család modellre, és az egész életre szóló munkamorálról van szó. Csupán arról, hogy lányok és fiúk millióinak meg kéne tanulniuk, hogy önmaguknak kell megfelelniük, akármennyire is nehéz és rögös lehet az út, de nem foglalkozni más, jelentéktelen emberekkel a környezetükben akik véleményeikkel vagy akár apró, jelentéktelen tetteikkel is de utalnak arra, hogy az adott személy nem közéjük tartozik. Hallgassanak azokra, akik tényleg fontosak az életükben, és akiket valóban szeretnek. Önmagukért éljenek, találjanak békét, legyenek meghatározó céljaik ebben a hosszú, és kemény életnek nevezett játékban, amik által megnyerhetik a lelki békéjüket. Szerző: Élodie
Odafigyelés, de mire?
Mire figyeljünk oda? Ez is hasonló kérdés, de némiképp eltérő módon vizsgálható meg. Próbáljuk ki, és lássuk az eredményt. Ha kiválasztunk valamit, amit követni akarunk, mindig felvetődik a kérdés: miért pont ezt? Ha nem veszünk tudomást a problémáról, hanem valamilyen oknál fogva egyszerűen csak kiválasztunk bármit, és ragaszkodunk hozzá, a figyelem tárgyát előbb vagy utóbb annak fogjuk látni, ami: örökké változónak, múlékonynak, minden más részének. A másik alternatíva, ha nem vagyunk hajlandók semmit kiválasztani, és mindennek azonos figyelmet szentelünk. Mind az összes, sok miriádnyi mentális tartalom felvonul és eltűnik, és látjuk, hogyan röppen el sebesen, és kapcsolódik egymáshoz, emelkedik ki és hull alá újra meg újra. Úgy tűnik, az eredmény ugyanaz, akár egyetlen gondolatot kezdünk el figyelni, akár az összesre ügyelünk. Az egyik stratégia, amelyet igen hasznosnak találtam a mindennapi életben, az, ha úgy birkózunk meg bármely problémával, hogy mindenre egyformán figyelünk oda, mint én a meditáció során. Folyamatosan ezt tenni nehéz, de nem lehetetlen. Könnyebb és nagyon hasznos trükk az, ha ezt mindig olyankor tesszük, amikor a figyelmünket valami megragadja. A másik trükk, amelyet használtam az, hogy mindig ezt tettem a vécén, vagy ahányszor valami felzaklat, vagy ahányszor egy bizonyos tárgyat látok. Azt hiszem, nincs nagy jelentősége annak, melyik trükköt vetjük be, ha amúgy eszünkbe juttatja, hogy figyeljünk oda. Íme egy példa. Mentem az úton valamelyik nap, és észrevettem egy férfit magam előtt, aki ugyanoda ment, ahová én. Nem örültem a látásának, még hátulról sem, és gonosz gondolatokat kezdtem forralni róla. Folytathattam volna ezt tovább, sőt, ami még valószínűbb, átválthattam volna abba, hogy önmagamat vádolom, amiért ilyen rémes vagyok. De ehelyett azt történt, hogy valami eszembe juttatta: figyeljek – nyíljak ki az egész múlékony jelenet előtt. Rengeteg minden volt, amire odafigyelhettem – a jelentéktelen, állandóan változó gondolatok, az általuk felkavart érzelmek, a tovatűnő épületek, a lépdelő lábak, az aranyló, az utcai lámpák fényében csillogó nyálkás őszi falevelek a nedves járdán. Mindezekre odafigyeltem, anélkül hogy bármelyiket elkülönítettem volna a többitől. A gondolatok és az ítéletek szertefoszlottak, és minden kitisztult. Úgy éreztem magam, mintha a jelenbe csöppentem volna; békés, állandóan változó jelen ez végül is, a mindennapi élet bármelyik pillanatában mindig elérhető. A gonosz gondolatok nem élték túl az odafigyelés világosságát.
Másnak és ugyanannak lenni?
Sokat beszéltem az átalakulásról és a változásról. Az odafigyelés megváltoztatja az embert, aki nem ugyanaz többé. De ennek is megvannak a maga paradoxonjai. Könnyű elszánni magunkat, és azt gondolni, hogy „meg akarok változni. Jobb, együtt érzőbb emberré akarok válni. Jó buddhista akarok lenni” – de ez így nem fog menni. A cél az, hogy „én” váljak jobb emberré. Ám ha én egyáltalán nem vagyok maradandó valami, akkor világos, hogy ez nevetséges. Az akarás csak megerősíti a sóvárgó ént, és nem hogy nem csökkenti, hanem fokozza a vágyat. Az odafigyeléssel mindez megkerülhető. Most teszem meg, rögtön. Nem a jövőben tervezem, nem kötöm valamilyen más helyhez. Odafigyelés ez most rögtön, akármilyen most rögtönről van szó. Ennyi az egész. Bármilyen átalakulás megy végbe, magától történik. Azért olyan ijesztő ez, mert valóban nincs mihez ragaszkodni. Csak a jelen van, és az már tova is tűnt. Mindazonáltal, paradox módon, ez a módja a félelemtől való megszabadulásnak is. Az odafigyelés gyakorlásával eljutunk ahhoz a bizonyossághoz, hogy mindig van egy most, amelyben jelen vagyunk. Minden múlt és minden jövő az elme konstrukciója. Ha gondolkodom felőlük, gondolattá válnak az odafigyelésben. Ha nem gondolkodom róluk, nincsenek. Ha minden jelen pillanat elviselhető, ha nincsenek akadályok a gondolat előtt, mert megtanultam mindenre odafigyelni, akkor igazából nincs miért félni. Minden „most”, amelyet a világ elém lök, jó lesz. Ez a bizonyosság azt jelenti, hogy nyitottabbak lehetünk mások iránt, és kevésbé leszünk elfoglalva saját énünkkel. Nem szükséges azt akarnunk, hogy jobb emberré váljunk, sem rettenetesen törekednünk arra, hogy jót tegyünk másoknak. Ez valójában csak táplálná a jó és a rossz ellentétét, és ahogyan a falban lévő kis papírdarab Maenllwydnél figyelmeztet, „Amikor ellentétek támadnak, a Buddha-értelem elveszett”. Az odafigyelés azt jelenti, hogy most rögtön ott vagyunk, ahol valakinek szüksége van ránk. Gyanítom, hogy ez biztosabb módja az együttérző cselekedetnek, mint bármekkora adag akarat a jóra. És itt akkor most megállok, mert elbizonytalanodtam. Számtalan komplex dolog látszik létezni, amely könnyen összezavarhat, ha megpróbálom végiggondolni. Amit mondtam, a saját korlátozott gyakorlati tapasztalatomra alapoztam, és valójában nem tudom, mi volna a következő megtanulni való. Csak azt mondhatom, hogy úgy tűnik, az odafigyelés, amint a csan tanítja, megéri a kemény munkát és megéri a rémületet, amelyet kelt. Az odafigyelés a legkeményebb dolog, amit ismerek, de még csak nem is én vagyok az, aki csinálja. Mert ahol valóban tiszta odafigyelés van, ott nincs én. Ennek ellenére nem összeegyeztethetetlen ez a tanítás a mi összetett nyugati életünk élésével. A csan inspiráció az élethez, és én mélységesen hálás vagyok azért, hogy rátaláltam. Mert most már folytatni fogom az odafigyelést, minthogy azt gyanítom, nincs más teendő.
Birtokolni és nem akarni
Sok éve már annak, hogy először hallottam a vágy nélküli létezés botrányos eszméjéről. Rémesnek tűnt – teljesen élettelennek és értelmetlennek. Hogyan lehet valaki emberi és eleven és vidám és boldog, ha nincsenek vágyai? És hogyan lehetnek tárgyak a birtokában? Nem képtelenség-e, hogy valakinek legyen mosogatógépe meg ezer könyve, új CD-lejátszója és faxkészüléke, szép kertje és elektromos fűnyírója, anélkül hogy vágyna rájuk? Én meg tudom érteni a szerzetesi eljárást, a lemondást minden tulajdonról mint a vággyal való megküzdés módját – de ez nem a világi zen gyakorlóinak az útja. Nekünk gyakran igenis van mosogatógépünk és faxkészülékünk, kertünk és drót nélküli sövénynyírónk. Nemrégiben új trükköt kezdtem el tanulni a vágyakkal kapcsolatban. Szerelmes lettem. Csodálatos volt és izgató és csupa gyönyör, boldogság és öröm. De az új szeretőm messzire lakott, és gyakran maradtam ott nélküle. Sóvárogtam utána. Kívántam. Odafigyeltem erre, és mire jutottam? Természetesen arra, hogy mindezek a vágyak csupán újabb mentális tartalmak, egyszerűen további gondolatok és érzés, hozzáadandók a sok másikhoz abban a nagy térben. Voltak fájdalmak a szívem tájékán, rángások a végtagjaimban, üresség és epekedés a lábam között, csillapíthatatlan vágy, hogy levelet írjak neki. De mindezek csupán újabb megjelenései voltak ugyanannak – mind, mind részei az érzéseknek, hangoknak, sóhajoknak és gondolatoknak, amelyekre egyformán kellett ügyelnem. Ez teljesen átalakította a vágyakat. Nem foszlottak szét. A szeretőm utáni vágy nem tűnt el, de nem is volt szükséges a számomra, hogy most rögtön kielégüljön. Ahelyett az érzés helyett, hogy ha azonnal nem láthatom, boldogtalan leszek, azon kaptam magam, hogy üldögélek a vággyal együtt. Jó volt így. Még ez az óriási nagy sóvárgás is csupán egy újabb örökké változó pillanat lett. Ugyanez áll minden vágyra. Újabb adag csokoládépuddingot szeretnék. Valójában vagy maradt számomra elegendő belőle, vagy nem. A vágy vagy beteljesül, vagy nem. Attól függően, hogy az egyik vagy a másik történik, én vagy a teli, csokoládétól megcsömörlött bendőre figyelek oda, vagy a valamivel üresebbre, amelyben csak egy adag van. A kettő közül bármelyik jó lesz. Odafigyeléssel az a furcsaság áll elő, hogy mintha valójában minden jónak tűnne, akár teljesülnek a vágyak, akár nem. Az ilyen fajta közelítés fokról fokra átalakítja a vágyakat. Nem tűnnek el, de nem hajszolják az embert többé. Mintha az odafigyeléstől egyszerűen elvesztenék az erejüket. És nem kevésbé, hanem annál inkább elevennek érezzük magunkat.