Minden hajnalban egy buszmegállóban találkozom velük. Még soha nem beszéltünk, de ők is várják a buszt, ahogyan én. Üres tekintetek merengőek, kizárva tartják a külvilágot csak a maguk bajaival vannak elfoglalva várják a buszt. Egy anyuka a gyermekével egy idős korban lévő férfi egy fiatal lány és egy mindig a megállóban ülő hajléktalan a kutyájával.

Sötét van még hajnal. Csend mindenütt az első buszra várunk. Elgondolom mire is gondolhatnak. Az anyuka „Már megint itt a reggel és menni kell és a gyereket is cibálom magammal mert nem maradhat otthon egyedül és dolgozni kell és miért is vagyok egyedül ha egyszer megcsinálta miért hagyott el…”

A kislány „ Álmos vagyok, de tudom hogy anyu munkába megy és megyek az oviba este majd jön értem…”

Az idős férfi „Megyek a kórházba a feleségemhez tudom hogy szüksége van rám minden nap ajándék amit még együtt tölthetünk…”

A fiatal lány „Nekem miért nem jön össze soha semmi? Megint biztosan más nővel van pedig úgy vártam hogy felhívjon…”

A hajléktalan „Ez van kicsi kutyám örüljünk hogy élünk eddig is megvoltunk továbbra is megleszünk…”

Aztán kisüt a NAP!

Pont a buszmegállóra és felemelkednek a fejek a fény irányába és látom rajtuk hogy már más a gondolatmenetük!

Anyuka „ Itt a gyermekem velem és imádom szeretem mi baj lehet?”

A kislány „Anyu mindig itt van velem és olyan jó hozzá bújni és finom vacsora lesz este biztosan a kendvencemet csinálja majd…”

Az idős férfi „Sokáig itt lesz még az én Drágám az Egyetlenem velem mert tudom hogy meggyógyul a szerelmem életben tart engem is és őt is…”

A fiatal lány „Most küldött üzenetet hogy ne haragudjak és SZERET 🙂 ott fog várni a munkahelyem előtt amikor végzek…”

A hajléktalan és a kutyája „Látod őket? Na ezért is vagyunk itt hogy ilyeneket lássunk. Mi mindig itt voltunk és itt is leszünk de ezek a szeretetcseppek tartanak életben minket habár nem mondják ki de mi érezzük..”

Írta: Márkus Zsóka