Kezdőoldal / Életmód / Katonák a háború előtt, közben és után
Katonák a háború előtt, közben és után

Katonák a háború előtt, közben és után

Ezeket a portrékat Lalage Snow, fotós, újságírós és filmes készítette azokról a brit katonákról, akik önkéntesen mentek ki Afganisztánba 7 hónapra. A képek szolgálat előtt, közben és után készültek, a katonák pedig saját rövid leírásaikkal, naplóbejegyzéseikkel egészítették ki portréikat, a háborút egy új, ijesztően életközeli oldalról bemutatva.

Chris MacGregor, 24

M&aacute;rcius 11, Edinburgh: A csal&aacute;dom egy&eacute;rtelműen nagyon fog hi&aacute;nyozni, legink&aacute;bb tal&aacute;n a kuty&aacute;im, de a TV is hi&aacute;nyozni fog. Pr&oacute;b&aacute;lok nem a legrosszabbra gondolni.<br />
J&uacute;nius 19., Afganiszt&aacute;n: Szerintem a f&eacute;lelem tart minket &eacute;letben itt, b&aacute;r azt gondolom, ha valami meg fog t&ouml;rt&eacute;nni, az ellen semmit sem tehet&uuml;nk. Ha odafent tudn&aacute;k ir&aacute;ny&iacute;tani a dolgokat, nem lenn&eacute;nek halott katon&aacute;k, mind &eacute;letben maradtak volna. Sz&ouml;rnyű &eacute;rz&eacute;s hallani, hogy valaki nem &eacute;lte t&uacute;l, mindig arra gondolok, hogy min mehet kereszt&uuml;l a csal&aacute;dja. Megk&eacute;rdezem magamt&oacute;l, hogy mi&eacute;rt haltak meg, mit &eacute;rnek el a hal&aacute;lukkal. Fogalmam sincs.<br />
Augusztus 28., Edinburgh: A t&eacute;rdeim feladt&aacute;k &eacute;s haza kellett j&ouml;nn&ouml;m. A testem folyamatosan k&ouml;vetelte, hogy adjam fel. Minden katona &eacute;rzi mag&aacute;ban m&eacute;g a d&uuml;h&ouml;t &eacute;s az adrenalint, mikor haza&eacute;r. Ezut&aacute;n nekem is seg&iacute;ts&eacute;gre volt sz&uuml;ks&eacute;gem &ndash; most m&aacute;r csak elviszem s&eacute;t&aacute;lni a kuty&aacute;kat, ha b&aacute;rmikor ugyanazt a d&uuml;h&ouml;t &eacute;rzem, ez a legjobb m&oacute;dja a kikapcsol&oacute;d&aacute;snak. Miut&aacute;n haza&eacute;rtem, az első dolgom volt a feles&eacute;gem megcs&oacute;kolgat&aacute;sa ut&aacute;n, hogy levigyem őket egy hatalmas s&eacute;t&aacute;ra. &Oacute;r&aacute;kig csak ment&uuml;nk &eacute;s ment&uuml;nk, v&eacute;gre nem kellett figyelnem, hogy hova l&eacute;pek.<br />
Steven Anderson, 31

Március 11, Edinburgh: A családom egyértelműen nagyon fog hiányozni, leginkább talán a kutyáim, de a TV is hiányozni fog. Próbálok nem a legrosszabbra gondolni.

Június 19., Afganisztán: Szerintem a félelem tart minket életben itt, bár azt gondolom, ha valami meg fog történni, az ellen semmit sem tehetünk. Ha odafent tudnák irányítani a dolgokat, nem lennének halott katonák, mind életben maradtak volna. Szörnyű érzés hallani, hogy valaki nem élte túl, mindig arra gondolok, hogy min mehet keresztül a családja. Megkérdezem magamtól, hogy miért haltak meg, mit érnek el a halálukkal. Fogalmam sincs.

Augusztus 28., Edinburgh: A térdeim feladták és haza kellett jönnöm. A testem folyamatosan követelte, hogy adjam fel. Minden katona érzi magában még a dühöt és az adrenalint, mikor hazaér. Ezután nekem is segítségre volt szükségem – most már csak elviszem sétálni a kutyákat, ha bármikor ugyanazt a dühöt érzem, ez a legjobb módja a kikapcsolódásnak. Miután hazaértem, az első dolgom volt a feleségem megcsókolgatása után, hogy levigyem őket egy hatalmas sétára. Órákig csak mentünk és mentünk, végre nem kellett figyelnem, hogy hova lépek.

Steven Anderson, 31

M&aacute;rcius, Edinburgh:&nbsp;Hogy őszinte legyek, val&oacute;sz&iacute;nűleg borzaszt&oacute; lesz. Nem is a hal&aacute;lt&oacute;l f&eacute;lek a legjobban, hanem a l&aacute;baim elveszt&eacute;s&eacute;től &ndash; az lenne a legrosszabb.<br />
J&uacute;nius, Afganiszt&aacute;n: Nehezen lehet le&iacute;rni, hogy mi folyik itt. Gyakran, amikor besz&eacute;lek a bar&aacute;tnőmmel telefonon &eacute;s megk&eacute;rdezi, hogy mi&eacute;rt nem besz&eacute;lek rendesen&hellip; nem &eacute;rti, kimer&uuml;lt vagyok, koszos, &eacute;s n&eacute;ha napokig nem eszem. El&eacute;g v&iacute;z sincs, a kisz&aacute;rad&aacute;s sz&eacute;l&eacute;n vagyunk. Szerencs&eacute;re eddig nem voltam igaz&aacute;n hal&aacute;lk&ouml;zeli helyzetben, &eacute;s most m&aacute;r csak rem&eacute;nykedem, hogy &eacute;p kezekkel &eacute;s l&aacute;bakkal mehetek haza.<br />
Okt&oacute;ber, Edinburgh: Odamegy&uuml;nk, megpr&oacute;b&aacute;ljuk meggyőzni őket &eacute;s megv&aacute;ltoztatni a gondolkod&aacute;sm&oacute;djukat, de ezek az emberek alig 45 &eacute;vig &eacute;lnek a szeg&eacute;nys&eacute;g &eacute;s a gy&oacute;gyszerek hi&aacute;nya miatt. Teljesen m&aacute;shogy l&aacute;tj&aacute;k az &eacute;letet. Egy gyerek meghalt, semmi k&ouml;ze sem volt a h&aacute;bor&uacute;hoz, csak beteg volt. Elvitt&eacute;k a test&eacute;t egy t&aacute;borba, meglőtt&eacute;k, &eacute;s azt &aacute;ll&iacute;tott&aacute;k, mi lőtt&uuml;k le, felh&aacute;borodva, p&eacute;nzt k&ouml;vetelve. Őket nem lehet megv&aacute;ltoztatni.<br />
Alec McBroom, 24

Március, Edinburgh: Hogy őszinte legyek, valószínűleg borzasztó lesz. Nem is a haláltól félek a legjobban, hanem a lábaim elvesztésétől – az lenne a legrosszabb.

Június, Afganisztán: Nehezen lehet leírni, hogy mi folyik itt. Gyakran, amikor beszélek a barátnőmmel telefonon és megkérdezi, hogy miért nem beszélek rendesen… nem érti, kimerült vagyok, koszos, és néha napokig nem eszem. Elég víz sincs, a kiszáradás szélén vagyunk. Szerencsére eddig nem voltam igazán halálközeli helyzetben, és most már csak reménykedem, hogy ép kezekkel és lábakkal mehetek haza.

Október, Edinburgh: Odamegyünk, megpróbáljuk meggyőzni őket és megváltoztatni a gondolkodásmódjukat, de ezek az emberek alig 45 évig élnek a szegénység és a gyógyszerek hiánya miatt. Teljesen máshogy látják az életet. Egy gyerek meghalt, semmi köze sem volt a háborúhoz, csak beteg volt. Elvitték a testét egy táborba, meglőtték, és azt állították, mi lőttük le, felháborodva, pénzt követelve. Őket nem lehet megváltoztatni.

Alec McBroom, 24

M&aacute;rcius 11., Edinburgh: Nem b&aacute;nom, hogy oda kell utaznom, v&eacute;g&uuml;l is ez a munk&aacute;m, de nagyon fog hi&aacute;nyozni a csal&aacute;dom, m&eacute;g a szobaszőnyeg &eacute;s a papucsom is &ndash; tudom, furcs&aacute;n hangzik, de az apr&oacute; r&eacute;szletek &ouml;sszess&eacute;ge az, ami az igazi v&aacute;ltoz&aacute;st jelentik.<br />
J&uacute;nius 12., Afganiszt&aacute;n:&nbsp;Sz&ouml;rnyen hi&aacute;nyzik a csal&aacute;dom. A feles&eacute;gem, a gyerekeim, a tulajdons&aacute;gaik &eacute;s furcsa szok&aacute;saik, de nekik val&oacute;sz&iacute;nűleg m&eacute;g rosszabb csak &uuml;lni &eacute;s v&aacute;rni, hogy haza&eacute;rjek. Nem f&eacute;lek. Legutolj&aacute;ra &Iacute;rorsz&aacute;gban f&eacute;ltem igaz&aacute;n, de az m&aacute;r nagyon r&eacute;gen volt.<br />
Okt&oacute;ber 12., Edinburgh:&nbsp;Mindig ott a k&eacute;ts&eacute;gbeesetts&eacute;g &ndash; mi fog t&ouml;rt&eacute;nni, ha valami robban? Amikor megt&ouml;rt&eacute;nt, ak&aacute;rmennyire is lehetett r&aacute; sz&aacute;m&iacute;tani, a vil&aacute;g legnagyobb meglepet&eacute;se &eacute;s legijesztőbb dolga volt. Az&eacute;rt mentem el otthonr&oacute;l, hogy &eacute;n is tegyek valamit, ahogy a t&ouml;bbi katona is tette, ne csak k&eacute;nyelmesen &uuml;ljek a papucsomban &eacute;s n&eacute;zzem a TV-t, mik&ouml;zben odakint emberek halnak meg. Most m&aacute;r olyan, mintha k&eacute;t &eacute;letem lenne: az egyikben minden vesz&eacute;lyes &eacute;s mindenki meg akar &ouml;lni, m&iacute;g a m&aacute;sikban itthon vagyok, kin&eacute;zek az ablakomon, &eacute;s r&oacute;zsasz&iacute;n haj&uacute;, b&eacute;k&eacute;s embereket l&aacute;tok. Teljesen m&aacute;s vil&aacute;g. Mindig is m&eacute;lyes vall&aacute;sos voltam, az esem&eacute;nyek hat&aacute;s&aacute;ra pedig egyre t&ouml;bbet besz&eacute;lgetek Vele. H&aacute;l&aacute;s vagyok, hogy valaki figyel r&aacute;m.<br />
Sean Patterson, 19


Március 11., Edinburgh
: Nem bánom, hogy oda kell utaznom, végül is ez a munkám, de nagyon fog hiányozni a családom, még a szobaszőnyeg és a papucsom is – tudom, furcsán hangzik, de az apró részletek összessége az, ami az igazi változást jelentik.


Június 12., Afganisztán: Szörnyen hiányzik a családom. A feleségem, a gyerekeim, a tulajdonságaik és furcsa szokásaik, de nekik valószínűleg még rosszabb csak ülni és várni, hogy hazaérjek. Nem félek. Legutoljára Írországban féltem igazán, de az már nagyon régen volt.

Október 12., Edinburgh: Mindig ott a kétségbeesettség – mi fog történni, ha valami robban? Amikor megtörtént, akármennyire is lehetett rá számítani, a világ legnagyobb meglepetése és legijesztőbb dolga volt. Azért mentem el otthonról, hogy én is tegyek valamit, ahogy a többi katona is tette, ne csak kényelmesen üljek a papucsomban és nézzem a TV-t, miközben odakint emberek halnak meg. Most már olyan, mintha két életem lenne: az egyikben minden veszélyes és mindenki meg akar ölni, míg a másikban itthon vagyok, kinézek az ablakomon, és rózsaszín hajú, békés embereket látok. Teljesen más világ. Mindig is mélyes vallásos voltam, az események hatására pedig egyre többet beszélgetek Vele. Hálás vagyok, hogy valaki figyel rám.

 

Sean Patterson, 19

M&aacute;rcius 11, Edinburgh: Kor&aacute;n fogok elb&uacute;cs&uacute;zni a csal&aacute;domt&oacute;l, mivel ut&aacute;lok b&uacute;cs&uacute;zkodni. Hi&aacute;nyozni fognak, de nem f&eacute;lek, igaz&aacute;b&oacute;l nagyon v&aacute;rom. 15 &eacute;vesen csatlakoztam a h&aacute;bor&uacute;hoz, mindig is ezt akartam csin&aacute;lni.<br />
J&uacute;nius 20., Afganiszt&aacute;n: Borzaszt&oacute; volt. Amikor v&eacute;gre biztons&aacute;gos helyre &eacute;rt&uuml;nk, elkezdtem zokogni. Mindenki s&iacute;rt. Nem tudtam aludni aznap &eacute;jjel, arra gondoltam, milyen lehet otthon. Előtte is voltak neh&eacute;z &eacute;jszak&aacute;im, r&eacute;m&aacute;lmokkal, &aacute;lmatlans&aacute;ggal, ha v&eacute;gre elaludtam, p&aacute;r &oacute;ra m&uacute;lva leizzadva keltem fel. Nem sokkal k&eacute;sőbb visszament&uuml;nk a terepre &ndash; megint t&uuml;zeltek r&aacute;nk, kezdőd&ouml;tt minden előr&ouml;l. Ketten elvesztett&eacute;k a l&aacute;baikat &eacute;s hazak&uuml;ldt&eacute;k őket. Szar volt l&aacute;tni az eg&eacute;szet &uacute;jra. Mindig elmondok egy im&aacute;t indul&aacute;s előtt, de mindig csak arra tudok gondolni, hogy egy darabban &eacute;rek-e majd vissza, vagy csak egy l&aacute;bbal. Mindig f&eacute;lek, ut&aacute;lom az eg&eacute;szet. &Eacute;s m&eacute;g 84 nap van, mire haza&eacute;rek.<br />
Okt&oacute;ber 7., Edinburgh: Az emberek azt hiszik, hogy t&uacute;l&eacute;lni &eacute;s le&eacute;lni egy &eacute;letet k&ouml;nnyű, pedig egy&aacute;ltal&aacute;n nem az. B&aacute;rmikor el&uuml;thet egy busz, &eacute;s akkor v&eacute;ge. Fogalmunk sincs, mi fog t&ouml;rt&eacute;nni, a h&aacute;bor&uacute;ban v&eacute;gk&eacute;pp nincs, el&eacute;g egyszer rossz helyen &aacute;llni, &eacute;s ennyi volt. Eddig nem gondoltam &iacute;gy, de hagyni k&eacute;ne őket. T&uacute;l sok embert vesztett&uuml;nk el. T&uacute;l sokan j&ouml;nnek vissza v&eacute;gtagok n&eacute;lk&uuml;l, akik k&eacute;ptelenek lesznek visszat&eacute;rni a rendes &eacute;let&uuml;kh&ouml;z.<br />
Fraiser Pairman, 21


Március 11, Edinburgh:
 Korán fogok elbúcsúzni a családomtól, mivel utálok búcsúzkodni. Hiányozni fognak, de nem félek, igazából nagyon várom. 15 évesen csatlakoztam a háborúhoz, mindig is ezt akartam csinálni.

Június 20., Afganisztán: Borzasztó volt. Amikor végre biztonságos helyre értünk, elkezdtem zokogni. Mindenki sírt. Nem tudtam aludni aznap éjjel, arra gondoltam, milyen lehet otthon. Előtte is voltak nehéz éjszakáim, rémálmokkal, álmatlansággal, ha végre elaludtam, pár óra múlva leizzadva keltem fel. Nem sokkal később visszamentünk a terepre – megint tüzeltek ránk, kezdődött minden előröl. Ketten elvesztették a lábaikat és hazaküldték őket. Szar volt látni az egészet újra. Mindig elmondok egy imát indulás előtt, de mindig csak arra tudok gondolni, hogy egy darabban érek-e majd vissza, vagy csak egy lábbal. Mindig félek, utálom az egészet. És még 84 nap van, mire hazaérek.

Október 7., Edinburgh: Az emberek azt hiszik, hogy túlélni és leélni egy életet könnyű, pedig egyáltalán nem az. Bármikor elüthet egy busz, és akkor vége. Fogalmunk sincs, mi fog történni, a háborúban végképp nincs, elég egyszer rossz helyen állni, és ennyi volt. Eddig nem gondoltam így, de hagyni kéne őket. Túl sok embert vesztettünk el. Túl sokan jönnek vissza végtagok nélkül, akik képtelenek lesznek visszatérni a rendes életükhöz.

Fraiser Pairman, 21

M&aacute;rcius 11, Edinburgh: Egy kicsit f&eacute;lek, de ann&aacute;l sokkal jobban v&aacute;rom, hogy v&eacute;gre elinduljak. Mondjuk a bar&aacute;tnőm &eacute;s a fagyasztott pizza nagyon fog hi&aacute;nyozni.<br />
Jőnius 11., Afganiszt&aacute;n: Eddig minden rendben ment a melegtől eltekintve. Az itteni emberek eg&eacute;szen kedvesek, vett&uuml;nk től&uuml;k g&ouml;r&ouml;gdinny&eacute;t. Sokat gondolkozom azon, hogy hogy a francba ker&uuml;ltem ide pontosan, ut&aacute;na n&eacute;ha csak el akarok innen menek&uuml;lni, haza akarok sz&ouml;kni.<br />
Okt&oacute;ber 6., Edinburgh: Gyorsan hozz&aacute; lehet szokni a l&ouml;v&eacute;sek hangj&aacute;hoz, egy idő ut&aacute;n meg kell tanulni nem f&eacute;lni. Egyszer beker&iacute;tettek minket, ott ragadtunk 24 &oacute;r&aacute;ig, hatalmas szerencs&eacute;nk volt, hogy &eacute;lve meg&uacute;sztuk. Nem tűnik &uacute;gy, hogy f&eacute;l &eacute;vet t&aacute;vol voltam, de nagyon j&oacute; &eacute;rz&eacute;s megint itthon lenni &eacute;s j&oacute; l&aacute;tni anya megk&ouml;nnyebb&uuml;lt arc&aacute;t is. &Oacute;r&aacute;kig szoktam zuhanyozni &eacute;s v&eacute;gre azt veszek fel, amit akarok. Biztos bele fog telni p&aacute;r h&eacute;tbe, mire az eg&eacute;szet megszokom.&nbsp;<br />
V.Szandi

Március 11, Edinburgh: Egy kicsit félek, de annál sokkal jobban várom, hogy végre elinduljak. Mondjuk a barátnőm és a fagyasztott pizza nagyon fog hiányozni.

Jőnius 11., Afganisztán: Eddig minden rendben ment a melegtől eltekintve. Az itteni emberek egészen kedvesek, vettünk tőlük görögdinnyét. Sokat gondolkozom azon, hogy hogy a francba kerültem ide pontosan, utána néha csak el akarok innen menekülni, haza akarok szökni.

Október 6., Edinburgh: Gyorsan hozzá lehet szokni a lövések hangjához, egy idő után meg kell tanulni nem félni. Egyszer bekerítettek minket, ott ragadtunk 24 óráig, hatalmas szerencsénk volt, hogy élve megúsztuk. Nem tűnik úgy, hogy fél évet távol voltam, de nagyon jó érzés megint itthon lenni és jó látni anya megkönnyebbült arcát is. Órákig szoktam zuhanyozni és végre azt veszek fel, amit akarok. Biztos bele fog telni pár hétbe, mire az egészet megszokom.

 

 

 

 

forrás: newhorizon.hu



Ez is érdekelhet még:

Megjegyzések:

megjegyzés

Powered by Facebook Comments

Sose feledd, ami jó, az JÓ!

live webcam girls
Scroll To Top