Rosszkedv a konzervből: önsajnálat, mint mindennapi betevő

Bizonyosan mindannyian ismerünk embereket, akiknek a szájából nagyon gyakran hangzanak el olyan tartalmú mondatok, mint hogy „Ilyen is csak velem történhet”, „Én olyan szerencsétlen vagyok, úgysem találok rendes párt/munkát/lakást, stb.”, „Mindenkinek sokkal jobb/könnyebb az élete”, „Nem ezt érdemeltem volna”, és sorolhatnánk. Ki lehet-e lépni az örökös önsajnálatból?

Nincs olyan ember, még a legszerencsésebbeknek tartottak között sem, akivel nem fordulna elő olykor, hogy valami nem úgy alakul, ahogy ő azt elképzelte. Aki mindig mindent megkapna, amit akar. Aki ne érezné magát néha becsapottnak, csalódottnak. Mégis, vannak, akik ezeken a történéseken könnyebben felülemelkednek, és továbblépnek, nem hagyva, hogy életük (és érzelmeik) alakulását jelentősen befolyásolják, míg mások hajlamosak megrekedni a siránkozásban, és az őket ért veszteségek, sérelmek alapján (negatívan) meghatározni magukat is, mint örök veszteseket, áldozatokat.

Az önsajnálat, mint minden negatív érzelem, leginkább annak árt, aki ragaszkodik hozzá. Mert megakadályozza a reális gondolkodásban, a fejlődésben, a továbblépésben, a megoldás megtalálásában. Nem a jövőbeni változásokra koncentrál, hanem a múltra tekint vissza, valamire, ami nagyon rossz (volt) nekünk, de valójában változtatni már nem lehet rajta. Beéri a siránkozással, a panaszkodással, a folyamatos, világgal szembeni váddal, de nem vezet ezeken túl, nem kínál semmilyen kiutat.

Miért van mégis, hogy bár ezt sokan megértik, mégis annyira ragaszkodnak az adott állapothoz és az önsajnálathoz? Hogy akármennyire rossz is nekik valami (a helyzet is, és saját, azzal kapcsolatos érzéseik is), nem akarnak megválni tőle, szinte kapaszkodnak a bajaikba, és ha a változásnak akár csak a lehetősége is felmerül, fejvesztve menekülnek előle?
Olykor azért, mert annyi időt fordítottak már az adott seb nyalogatására, annyi energiát öltek már bele, hogy szinte veszteségnek élnék meg, ha fel kellene vele hagyniuk – ráadásul nem is kapnak helyette semmi más alternatívát, amivel betölthetnék ezt az űrt.

Tegyük fel, hogy valaki például éveken keresztül azt hajtogatja magáról (másoknak is, magának is), hogy borzalmas gyerekkora volt, ezért van, hogy most aztán ez meg az nem működik az életében, ezért érzi rosszul magát a bőrében, ezért magányos, ezért keres keveset, ezért nem alszik jól, stb. És tegyük fel azt is, hogy valóban így volt; szörnyű gyerekkora volt. Ami persze sok mindenre kihat a jelenében is. De ha ez a valaki még ötvenéves korára is csak kesereg és sajnálja magát, soha nem lesz rá lehetősége, hogy begyógyítsa és maga mögött hagyja a vele történt szörnyűségek nyomait, hiszen mást sem csinál, mint hogy naponta többször előveszi és leporolja őket; és így arra sem lesz lehetősége, hogy a jelenét, jövőjét más érzések tölthessék be.

Vannak, akik azért ragaszkodnak a számukra kellemetlen dolgokhoz és önsajnálatukhoz, mert ez jelenti a kapcsolatot számukra a külvilággal. Ezzel kommunikálnak másokkal. „Képzelje, milyen rossz nekem, mert…” És mert sokan vannak, akik negatív érzelmeiket használják a kapcsolataik megalapozására, fenntartására, ilyenkor gyakran beindul a licit, a másik azonnal rávágja: „Ó, az semmi, képzelje, nekem meg…” És már kész is a „beszélgetés”.

A gond ezzel az, hogy az efféle beszélgetésekben az önsajnálatra hajlamos emberek mindig ugyanazt a lemezt játsszák le. És mivel folyamatosan negatív érzéseikről beszélnek, újra és újra átélik a fájdalmakat, sérelmeket, állandó jelleggel fenn is tartják ezt az állapotot, folyamatosan cipelik magukkal múltjuk minden nehéz, vádakkal teli csomagját, és csak a panaszokra találnak alkalmakat.

Az efféle beszélgetésekben az emberek egyáltalán nem kíváncsiak a másikra, netán a kiútra, a megoldásra, csakis az a fontos számukra, hogy elmondhassák valakinek sirámaikat, és valaki meghallgassa őket. Ha egy ilyen beszélgetésbe belecsöppenne egy önsajnálatra nem kalibrált ember, és pusztán segítő szándékkal azt mondaná, „Ez valóban szörnyű lehet, akkor most mit tesz, hogy változzon a helyzet?”, netán magáról kezdene el beszélni, az önsajnáló azonnal menekülőre fogná – az ő forgatókönyvében szó sincs megoldásról vagy a másikról, csak a saját panaszairól.
Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy olykor elsírhassa panaszait, csalódottságát vagy fájdalmait. A probléma akkor van, ha valaki számára ebben merül ki minden társas kommunikáció, vagy hosszasan ragad bele ebbe az állapotba, hiszen magának árt vele a legtöbbet.

A kilépés, változás legfontosabb pillérei az elfogadás és a saját érzelmeinkért, helyzetünkért való felelősségvállalás. Hogy „valóban rettenetes gyerekkorom volt, elég is volt belőle, most lássuk, mit tehetek, hogy a jövő másmilyen legyen”. Mindenkinek vannak jogos vádjai, olyan negatív érzései, amelyek kiváltóin már nem tud változtatni. Az egyetlen, amin változtatni tud, hogy hogyan éli meg ezeket. Ha örök áldozatként, örök vesztesként tekint magára, és csak az önsajnálatig, panaszkodásig jut el, csak konzerválja mindazokat az érzéseket, állapotokat, amelyektől olyan régóta szenved. Ha vállalni tudja a felelősséget azért, hogyan él meg bizonyos helyzeteket (amelyeket esetleg nem tudunk befolyásolni), azzal nem csak a negatív érzéseknek veheti elejét, de megtette az első lépést a helyzet megváltoztatására, javítására is.

forrás: sonline.hu