Másnak és ugyanannak lenni?

Sokat beszéltem az átalakulásról és a változásról. Az odafigyelés megváltoztatja az embert, aki nem ugyanaz többé. De ennek is megvannak a maga paradoxonjai. Könnyű elszánni magunkat, és azt gondolni, hogy „meg akarok változni. Jobb, együtt érzőbb emberré akarok válni. Jó buddhista akarok lenni” – de ez így nem fog menni. A cél az, hogy „én” váljak jobb emberré. Ám ha én egyáltalán nem vagyok maradandó valami, akkor világos, hogy ez nevetséges. Az akarás csak megerősíti a sóvárgó ént, és nem hogy nem csökkenti, hanem fokozza a vágyat.

Az odafigyeléssel mindez megkerülhető. Most teszem meg, rögtön. Nem a jövőben tervezem, nem kötöm valamilyen más helyhez. Odafigyelés ez most rögtön, akármilyen most rögtönről van szó. Ennyi az egész. Bármilyen átalakulás megy végbe, magától történik. Azért olyan ijesztő ez, mert valóban nincs mihez ragaszkodni. Csak a jelen van, és az már tova is tűnt. Mindazonáltal, paradox módon, ez a módja a félelemtől való megszabadulásnak is. Az odafigyelés gyakorlásával eljutunk ahhoz a bizonyossághoz, hogy mindig van egy most, amelyben jelen vagyunk. Minden múlt és minden jövő az elme konstrukciója. Ha gondolkodom felőlük, gondolattá válnak az odafigyelésben. Ha nem gondolkodom róluk, nincsenek. Ha minden jelen pillanat elviselhető, ha nincsenek akadályok a gondolat előtt, mert megtanultam mindenre odafigyelni, akkor igazából nincs miért félni. Minden „most”, amelyet a világ elém lök, jó lesz.
Ez a bizonyosság azt jelenti, hogy nyitottabbak lehetünk mások iránt, és kevésbé leszünk elfoglalva saját énünkkel. Nem szükséges azt akarnunk, hogy jobb emberré váljunk, sem rettenetesen törekednünk arra, hogy jót tegyünk másoknak. Ez valójában csak táplálná a jó és a rossz ellentétét, és ahogyan a falban lévő kis papírdarab Maenllwydnél figyelmeztet, „Amikor ellentétek támadnak, a Buddha-értelem elveszett”. Az odafigyelés azt jelenti, hogy most rögtön ott vagyunk, ahol valakinek szüksége van ránk. Gyanítom, hogy ez biztosabb módja az együttérző cselekedetnek, mint bármekkora adag akarat a jóra.

És itt akkor most megállok, mert elbizonytalanodtam. Számtalan komplex dolog látszik létezni, amely könnyen összezavarhat, ha megpróbálom végiggondolni. Amit mondtam, a saját korlátozott gyakorlati tapasztalatomra alapoztam, és valójában nem tudom, mi volna a következő megtanulni való. Csak azt mondhatom, hogy úgy tűnik, az odafigyelés, amint a csan tanítja, megéri a kemény munkát és megéri a rémületet, amelyet kelt. Az odafigyelés a legkeményebb dolog, amit ismerek, de még csak nem is én vagyok az, aki csinálja. Mert ahol valóban tiszta odafigyelés van, ott nincs én. Ennek ellenére nem összeegyeztethetetlen ez a tanítás a mi összetett nyugati életünk élésével. A csan inspiráció az élethez, és én mélységesen hálás vagyok azért, hogy rátaláltam. Mert most már folytatni fogom az odafigyelést, minthogy azt gyanítom, nincs más teendő.